nyomtat

megoszt

Erdélyi zsidó intézmények a két világháború között
Erdélyi zsidó intézmények a két világháború között

Gidó Attila

Erdélyi zsidó intézmények a két világháború között

 

Néhány oldalnyi terjedelemben, a teljesség igényével erdélyi zsidó intézményekről írni nagyképűség, egy hosszabb lélegzetű munkában pedig merész vállalkozás lenne. Egyrészt azért, mert a zsidó társadalom felépítéséből adódóan szerteágazó intézményrendszerrel van dolgunk: Mindegyik hitfelekezet és azon belül a hitközségek is saját intézményekkel rendelkeznek, ugyanakkor nem elhanyagolható a cionista alapon létrejövő intézmények, szervezetek száma sem. Másrészt rengeteg a „fehér folt” ezen a téren. Mindmáig feltáratlan a két világháború közötti erdélyi zsidóság önszerveződése, hiányoznak a megfelelő kutatások, és így a születendő munkák csak elvétve képesek újat is mondani.

Az 1920-as évek végén és az azt követő évtizedben született néhány olyan kiadvány, amely mindmáig alapműnek tekinthető. Gondolok itt elsősorban Szabó Imre könyvére, a Zsidó Lexikonra és az 1935-ös Zsidó Naptárra.[1] A második világháború után íródott munkák közül érdemes kiemelni azokat a monográfiákat,[2] amelyek egy — egy erdélyi zsidó közösség történetét tárgyalják, valamint Moshe Carmilly könyvét[3] és Gaal György 1991-es tanulmányát.[4] Gaal György az első világháború utáni erdélyi zsidóság történetét tekinti át nagy vonalakban, kitérve a kommunista rendszer alatti állapotokra is, már amennyire ezt a tanulmány terjedelme engedi. Moshe Carmilly könyve Bethlen Gábor 1623-as kiváltságlevelétől a deportálásokig tekinti át az eseményeket, és a két világháború közötti intézményekre nézve csak mint kiindulópont jöhet számításba. Ez a helyzet Sebestyén Mihály könyvével is.[5] Ami a monográfiákat illeti, Lőwy Dániel könyve, amellett, hogy széleskörű bibliográfiát dolgoz fel, és szóbeli közlésekre alapoz, a zsidó intézményeket tárgyaló részben főleg Szabó Erdély zsidói-t és a Kolozsvári zsidóság emlékkönyvét használja forrásként. A Kolozsvári zsidóság emlékkönyve viszont szinte szó szerint vesz át részeket Szabótól, különösebb kritika nélkül. Egyébként Szabó is felhasználja az 1935-ös Zsidó Naptár és a Zsidó Lexikon adatait.

Az alábbi munka csupán egyfajta áttekintése, és egyes esetekben szerény kiegészítése próbál lenni az eddigi ismereteknek. Természetesen lehetetlen volna kitérni Erdély összes zsidó közösségének intézményeire, ezért a fő hangsúly Kolozsvárra esik. Ennek több oka is van: 1918 után fokozatosan Kolozsvár válik az erdélyi zsidóság központjává, még akkor is, ha a legnagyobb zsidó közösség Nagyváradon él. Kolozsváron a legintenzívebb a zsidóság szervezkedése, és itt van az erdélyi cionista mozgalom és az Erdélyt behálózó legtöbb zsidó intézmény, szervezet központja is. Az országrész városainak zsidó lakosságát illetően az alábbi táblázatban közlök adatokat:

1. táblázat: Az izraelita lakosság száma Erdély nagyobb városaiban.[6]

Zsidók

Magyarok

Összesen

1920

1930

1920

1930

1920

1930

Arad

5306

7057

39399

29978

62490

77181

Brassó

1505

2267

15137

23269

40335

59232

Dés

3224

3346

5601

5234

12500

15110

Kolozsvár

10633

13062

41583

47689

83542

100844

Marosvásárhely

3246

4828

23178

22387

30988

38517

Máramarossziget

11026

10526

6552

5424

23691

27270

Nagyvárad

17880

14764

40744

42630

68081

82687

Szatmárnémeti

8959

10693

39009

21916

58251

51495

Temesvár

8296

7171

26185

27652

82689

91580

Erdélyben összesen

181340

192833

1353276

1480712

5114124

5548363

Egy szerteágazó intézményrendszer jól fejlett, kiforrott társadalmi hátteret igényel, viszont nem feltételez egységes társadalmat. Erdély esetében, a két világháború közötti periódust illetően olyan zsidó társadalomról, vagy inkább zsidó közösségről beszélhetünk, amelynek egységét több tényező is megosztja. Az izraelita vallás jellegéből adódóan nincsen egységes egyházi keret és a hitközségek is különböző irányzatokat követnek. Az erdélyi zsidóságon belül az ortodox rítusú hitközségek vannak túlsúlyban, őket követik számbelileg a kongresszusiak vagy neológok és a status-quók. Ezen túlmenően 1918 után fokozottabban jelentkeznek az identitásválasztás, az önmeghatározás terén is a nézetkülönbségek (Itt négy táborról beszélhetünk: asszimilánsok, cionisták, a románsághoz közeledők és a vallási zsidóság, amely ellene szegül úgy a cionizmusnak, mint az asszimilációnak.)

Az impériumváltás utáni erdélyi zsidó társadalom szerveződését így két döntő tényező befolyásolja: a felekezeti hovatartozás és az önmeghatározás. Természetesen a kettő között vannak átfedések. Ha a létrehozott intézmények, szervezetek vezetőségének és választmányának összetételét vizsgáljuk, akkor azt tapasztaljuk, hogy az asszimiláns irányzatot követő zsidóság részt vesz az egyházi és szociális alapon szerveződő intézmények működtetésében, viszont elhatárolódik az Erdélyi Zsidó Nemzeti Szövetség (EZSNSZ) munkájától és továbbra is a magyar politikai formációkat illetve társadalmi szervezeteket tekinti képviselőjének. Az önmagát nemzeti kisebbségként meghatározó cionista zsidóság természetesen a magyar szervezetektől határolódik el, és saját intézményrendszert hoz létre. Ugyanakkor aktívan részt vesz az egyházi intézmények fenntartásában is. A zsidó intézményeket, szervezeteket tehát két nagy csoportra oszthatjuk: egyházi- illetve cionista/világi alapon működőkre. Viszont vannak esetek, amikor a hitközségek és a cionista szervezetek összefogásával jönnek létre intézmények.

Az erdélyi zsidóság első jelentős politikai lépésének az Erdélyi Zsidó Nemzeti Szövetség 1918-as létrehozása tekinthető. Az EZSNSZ Fischer Tivadar és Weiszburg Chaim kolozsvári ügyvédek irányítása alatt létesül és programjában a nemzeti zsidóság érdekképviseletét hirdeti meg. Az elkövetkező években az EZSNSZ lesz az erdélyi zsidóság érdekeinek a szószólója, a cionizmus és a Palesztina-mozgalom fő támogatója. Az erdélyi cionista mozgalom elismert irányítójaként, a Szövetség fogja át és ellenőrzi ezen országrész minden cionista megmozdulását; az összes ilyen alapon szerveződő egyesület, intézmény az ő irányítása alá tartozik. Ezzel egyidejűleg egyfajta híd szerepet is próbál betölteni az erdélyi zsidóság táborai között. Annál is inkább, mivel úgy az 1920-ban létrejövő Erdélyrészi Ortodox Izraelita Központi Iroda (EOIKI), mint az 1922-ben megalakult Erdély-Bánáti Országos Izraelita Iroda (EBOII) tagjai között is szép számmal találhatók cionisták.

Az EOIKI és az EBOII is egyházi alapon létrejött érdekképviseleti szervezetek, amelyek azt az űrt próbálják pótolni, amelyet a magyarországi hasonló szervezetektől való kényszerű elszakadás okozott 1918-ban. Az EOIKI az ortodox-, míg az EBOII a kongresszusi és status-quo hitközségeket tömöríti magába, függetlenül attól, hogy az illető hitközséget cionista, asszimiláns vagy hasszid beállítottságú elöljáróság vezeti. A két egyházi szervezeten belüli nézetkülönbségek ezért elég gyakoriak. A vitás kérdések megoldása, de főként a román állammal szemben való érdekérvényesítés céljából javasolja Fischer Tivadar, az EZSNSZ elnöke 1923-ban egy Központi Képviseleti Tanács létrehozását, amelyben egyenlő arányban képviseltette volna magát úgy az EZSNSZ, mint az EOIKI és az EBOII.[7] Fischer terve nem valósul meg ebben a formában, viszont az egy évvel későbbi események arra késztetik e három szervezet vezetőit, hogy újra tárgyaljanak a kérdésben. Az 1924 februárjában megjelent román állampolgársági törvény hátrányosan érintette a zsidó lakosságot, és egy részüket az országból való kiutasítás fenyegette. Ennek hatására ülnek össze április 30-án Kolozsváron, Ullmann Salamon (az EOIKI elnöke), Eisler Mátyás (az EBOII ügyvezető elnöke) és Fischer Tivadar, valamint az erdélyi és bánsági hitközségek és cionista helyi csoportok küldöttei, hogy megoldást találjanak a minél hathatósabb érdekvédelemre.[8] Az értekezlet eredményeként létrehozzák a Központi Jogvédelmi Irodát, Klein Miksa ügyvéd vezetése alatt.[9] Az iroda kisebb — nagyobb megszakításokkal egészen a második világháború kezdetéig működött.

Az EZSNSZ mellett felmerül az igény egy kimondottan politikai tevékenységet kifejtő szervezet iránt is, amely bekapcsolódva a román politikai életbe, hatékonyabban tudja képviselni az erdélyi zsidóság érdekeit. Ennek nyomán az erdélyi cionisták 1930-ban megalakítják a Zsidó Pártot Kolozsvár székhellyel.[10] Élére Fischer Józsefet választják, aki egyben az EZSNSZ elnöki tisztségét is betölti. Ugyanebben az évben az EZSNSZ központi irodáját áthelyezik Temesvárra. A Zsidó Párt létrejötte után az EZSNSZ szerepe átértékelődik, és főleg kulturális és szociális téren fejt ki tevékenységet, nagyban fokozva a cionista eszmék terjesztését, fő célként a Palesztinába való kivándorlás elősegítését határozva meg.

Az erdélyi zsidó intézmények, a zsidó lakosság magyar kultúrájának és nyelvének köszönhetően, mindvégig megőrzik különállóságukat (A két világháború között az erdélyi zsidók 70-80%-a magyar anyanyelvű.) Ennek tudható be az, hogy hosszas próbálkozás után az UER (Román Zsidók Szövetsége) csak 1925 szeptemberében tudja létrehozni erdélyi fiókját.[11] Az EBOII-t is csak 1936-ban tudják bevonni országos méretű szervezkedésbe. Ez év február 16-án Bukarest központtal megalakul a Nyugati Szertartású és Egységes Zsidó Hitközségek Föderációja,[12] amelyhez az EBOII is csatlakozik, megőrizve szervezeti kereteit és autonómiáját. Észak-Erdély Magyarországhoz való visszakerülésével az EBOII és az EOIKI beolvadnak a magyarországi testvérszervezetekbe.

1918 előtt az erdélyi zsidóság főleg vallási alapon szerveződött, és a hitközségek voltak azok, amelyek intézményeket működtettek. Ez az első világháború után úgy módosul, hogy megjelennek a cionisták által életre hívott politikai és világi egyesületek is. A hitközségek keretén belül működő intézmények számát és nagyságát az illető közösség erőssége és anyagi helyzete határozta meg. Ami általában a legkisebb hitközségnél is megtalálható, az a Chevra Kadisa intézménye, elemi iskolákat és egyéb létesítményeket viszont már csak a nagyobb közösségek képesek eltartani. Függetlenül attól, hogy ortodox, neológ vagy más szertartású hitközségről van szó, az intézménytípusok hasonlóak, nincs sok eltérés közöttük. (A hitközségi intézmények típusait lásd az alábbi táblázatban:).

            2. táblázat: Az EBOII kötelékébe tarozó hitközségek és intézményeik 1939-ben.[13]

Hitközség

A hitközség lélekszáma

Intézmények

Arad

5000

Chevra Kadisa; Nőegylet; Elemi fiú- és leányiskola; Szeretetotthon; Fiú- és leány árvaház; Aggok háza; Ambulatórium; Tanoncotthon; Népkonyha

Bél

200

Brassó

2000

Chevra Kadisa; Nőegylet; Elemi iskola; Árvaház; Aggnők Otthona

Karánsebes

600

Chevra Kadisa; Nőegylet; Talmud-tóra

Csermő

80

Kisjenő

400

Chevra Kadisa; Nőegylet

Kolozsvár

2400

Chevra Kadisa; Nőegylet; Óvoda; Elemi iskola; Árvagondozó helyi csoport; Tanoncotthon; Kórház; Goldmark Zeneegyesület

Kürtös

80

Chevra Kadisa; Nőegylet

Detta

80

Facsád

240

Fogaras

400

Chevra Kadisa; Nőegylet; Mirjam Leányegylet; Kultúregylet

Halmágy

80

Borosjenő

250

Chevra Kadisa

Zsombolya

80

Chevra Kadisa

Lippa

400

Chevra Kadisa

Lugos

1300

Chevra Kadisa; Nőegylet; Elemi iskola; Talmud-tóra; Árvagyámolító egylet; Aggok háza

Nagylak

120

Chevra Kadisa; Elemi iskola (szünetel); Kultúregylet

Székelyudvarhely

180

Talmud-tóra

Nagyvárad

4600

Chevra Kadisa; Elemi iskola; 8 osztályos fiúlíceum; Fiúárvaház; Árvagondozó helyi csoport; Tanoncotthon; Kórházegylet; Aggok háza; Népkonyha

Szászváros

150

Chevra Kadisa

Oravicabánya

240

Chevra Kadisa

Orsova

180

Chevra Kadisa

Pankota

200

Chevra Kadisa

Resicabánya

320

Chevra Kadisa; Nőegylet

Pécska

200

Chevra Kadisa

Nagyszalonta

1000

Chevra Kadisa; Nőegylet; Elemi iskola (szünetel); Aggok háza

Nagyszentmiklós

300

Chevra Kadisa; Nőegylet; Elemi iskola (szünetel)

Soborsin

80

Chevra Kadisa

Szatmárnémeti

1800

Chevra Kadisa; Nőegylet; Kórház

Borossebes

80

Máramarossziget

1000

Chevra Kadisa; Elemi iskola (szünetel); Talmud-tóra; Bikur Cholim

Sepsiszentgyörgy

1000

Marosvásárhely

2400

Chevra Kadisa; Elemi iskola; Talmud-tóra; Kultúrház

Temesvár

7000

Chevra Kadisa; Napközi otthon; 8 osztályos fiúlíceum; 4 osztályos leánylíceum; Kereskedelmi iskola és internátus; Képzőtanfolyam; Aggok háza; Hazamir dalegyesület

Ami az egyházi intézményeket illeti, azok főleg jótékonykodással, betegápolással, neveléssel foglalkoznak, és általában ezek ellátására külön intézményekkel rendelkezik mindegyik felekezet. Legtöbbjük hosszas múltra tekint vissza, és már jóval az impériumváltás előtt megkezdi működését. Ilyenek például a Chevra Kadisák (szentegyletek), a nőegyletek, és az elemi iskolák. A kezdeti időszakban a szentegyletek a polgári jellegű, személyes ügyek intézését látják el (esküvők, válások, körülmetélési szertartások, temetések, stb.), majd fokozatosan a XX. század elejétől mindinkább a vallási és szociális ügyek ellátására fektetik a hangsúlyt. Így maguk a Chevra Kadisák is egyfajta keretszervezetté válnak, amelyeken belül több egyesület is tevékenységet fejt ki: öregotthon, özvegyeket támogató egyesület, árvagondozó, átutazók vendégháza, lelkeket gyámolító egyesület, népkonyha, kölcsönpénztár, kiházasítási alap, stb.

Hosszú ideig a chevra kadisákat a hitközségek közösen működtetik. Így például a XIX. század közepén létrehozott kolozsvári szentegylet egészen 1921-ig közös. Ekkor a neológ hitközség külön Chevrát létesít.[14] Ugyan ez a helyzet Marosvásárhely esetében, ahol 1923-ban az ortodox hitközség válik ki és alapít önálló szentegyletet.[15]

Hosszas múltra tekintenek vissza a nőegyletek is. A nagyváradi Izraelita Nőegylet 1860-ban alakult meg,[16] a kolozsvári neológ nőegylet pedig 1895-ben.[17] A marosvásárhelyi status-quo nőegylet is a XIX. század második felében kezdi meg működését. Feladatkörük tulajdonképpen jótékonykodásra, jótékony célú gyűjtésekre és kulturális tevékenységre korlátozódott. Általában szorosan együttműködtek a Chevrákkal, és nagyban segítették intézményeik működését. A szentegyletek különböző segélyakcióikat (téliruha-akció, pészachi segélyakció, stb.) sok esetben a nőegyletekkel közösen bonyolítják le. A nőegyletek ugyanakkor óvodákat működtetnek, gondoskodnak a hitközségükhöz tartozó lányok vallási és erkölcsi neveléséről.

Különbséget kell tenni az ortodox, illetve a neológ és status-quo nőegyletek hitközségükhöz való viszonya között. Míg a kongresszusi és status-quo nőegyletek a hitközségek keretében szerveződnek, addig az ortodox egyletek a legtöbb esetben nem tartoznak hivatalosan a hitközséghez. — Az ortodox felfogás szerint a társadalmi ügyek intézése a férfiakra tartozik. Ennek ellenére az ortodox nőegyletek is élvezik a hitközségük támogatását. Ez a konzervatívabb felfogás magyarázza azt is, hogy az ortodox nőegyletek jóval később alakultak meg mint neológ és status-quo társaik. A marosvásárhelyi nőegylet például csak 1934-ben létesült.[18]

A hitközségek keretében működő nőegyletek „párjaként” az első világháború után, a cionizmus térhódítása következtében jelennek meg a világi női szervezetek. Ezek az ún. WIZO (Women„s International Zionist Organization) keretében működnek. A cionista zsidó nők világszervezete 1927-ben hozza létre erdélyi szervezetét Kolozsvár központtal,[19] amely 1939-re már 55 erdélyi településen rendelkezik helyi csoporttal.[20] A WIZO szerepe teljesen más mint a nőegyleteké, fő feladata a zsidó nemzeti eszme terjesztése, a cionizmus szolgálata. Egy 1931-ben megjelent cionista kiadvány így határozza meg a szervezet szerepét: „A palesztinai nők által fenntartott intézményeket a galutban[21] élő zsidó nők támogatják. Azoknak a zsidó nőknek az összességét, akik részt vesznek Palesztina felépítésében, a WIZO nevű világszervezet fogja keretbe. A WIZO másik nagyon fontos feladata az, hogy a galutban terjessze a zsidó kultúrát és a szülői ház keretein belül egy öntudatos, egyenes gerincű, erős, új zsidó generációt neveljen Palesztina és a zsidó nép megújhodása számára. Nagy szerep vár a WIZO tagjaira abban is, hogy az újjáéledt héber nyelvet ismét a zsidó nép anyanyelvévé tegyék.”[22]

Fontos szerepet játszanak a zsidó társadalom életében az egyházi oktatási intézmények. Már az impériumváltás előtt rendelkezett minden erdélyi zsidó hitfelekezet elemi iskolákkal, és az ezek mellett működő talmud-tórákkal[23], középiskolákat viszont csak 1919 után alapítanak. Kolozsváron először az ortodoxok hoznak létre elemi iskolát 1875-ben, 1908-ban megnyitva ennek leánytagozatát is.[24] Ez évig a leánytagozat mint nyilvános jogú magániskola működött. Az iskola tanulóinak száma fokozatosan nőtt az évek folyamán. Így amíg az induláskor az iskola két tanítóval és negyven tanulóval működött, addig az első világháború környékén a beiratkozottak száma meghaladta a háromszázat, 1938-ban pedig a közel hatszáz gyermeket nyolcfős tanszemélyzet oktatta.[25] A neológ hitközség elemi iskoláját 1904-ben alapították.[26]

Jellemző az, hogy a hitközségek által működtetett iskolák előtt már léteztek nyilvános jogú zsidó magániskolák. Ezeket váltják fel fokozatosan a hitközségi tanintézmények. Így történik ez a nagyváradi neológ hitközség esetében is, amely 1903-ban átveszi a közel fél évszázada működő Auspitz Adolf-féle magániskolát, amely ez után mint hitközségi nyilvános jogú iskola folytatja tevékenységét.[27]

Az 1925-ben megjelent új román közoktatásügyi törvény előírta az elemi iskolákban az V-VII. osztályok felállítását, végső határidőként az 1929-es évet állapítva meg. Ennek következtében bővítik ki a status-quók az 1880-ban alapított marosvásárhelyi-,[28] és az ortodoxok kolozsvári[29] iskolájukat hét osztályosra.

A vizsgált periódusban az erdélyi zsidóság 30-35 elemi iskolával rendelkezett. Tanítási nyelvük az 1920-as évek elejéig általában magyar volt, majd fokozatosan, állami nyomásra áttértek a román és héber nyelvű oktatásra. Irányadónak a zsidó elemi iskolák helyzetét illetően az EBOII 1924-es kimutatását tekinthetjük:

            3. táblázat: Az erélyi zsidó elemi iskolák 1924-ben.[30]

Ortodox

Neológ

Status-quo

Szefárd

Közös

Társulati

Összesen

Az erdélyi hitközségek száma

85

23

6

1

115

Az iskolák száma

22

8

2

1

1

1

35

Talmud-tórával rendelkező iskolák száma*

14

1

1

1

17

* Részleges adat. A 35 elemi iskolából csak 29-nek az adatait tartalmazza.

A zsidó középiskolai képzés a temesvári zsidó líceum 1919-es megnyitásával indul be. A következő évben további középiskolák létesülnek: Kolozsváron az 1920. szeptember 7-én[31] megalakult Tarbut Országos Zsidó Iskola Egyesület (TOZSIE) indít egy fiú- és egy leánygimnáziumot, októberben pedig Nagyváradon is megnyílik a zsidó líceum.[32] A középiskolák alapítása már nem köthető külön felekezetekhez. A hitközségek és az EZSNSZ összefogásával jönnek létre úgy a temesvári, mint a kolozsvári líceumok is, és csak a nagyváradi esetében lehet elmondani, hogy túlnyomórészt a neológ hitközség megvalósítása. Természetesen sem a zsidó középiskolák, sem az elemi iskolák nem képesek minden zsidó diáknak helyet biztosítani, és így rengetegen folytatják tanulmányaikat az állami oktatási intézményekben. A meglévő középiskolák működése sem akadálymentes, állandóan a nyilvánossági joguk megtartásáért küzdenek. 1923 áprilisában a román közoktatásügyi miniszter rendeletben szólítja fel a zsidó líceumokat, hogy térjenek át a zsidó tanítási nyelvre és a magyart csak kisegítő nyelvként használják.[33] Az érintett iskolák viszont nem tudnak eleget tenni a rendeletnek, mivel sem a tanerő nagy része, sem a diákok nem beszélnek a magyaron kívül más nyelvet. Tulajdonképpen ennek a következménye az is, hogy ugyan ez év júniusában a kultuszminiszter szeptember 1-i érvénnyel megvonja az összes erdélyi zsidó középiskola nyilvánossági jogát.[34] A következő hónapban, egy újabb rendeletben Anghelescu közoktatásügyi miniszter visszaadja a nyilvánossági jogukat,[35] viszont a kolozsvári leány- és fiúgimnázium egy rövid periódust leszámítva 1927-ig nyilvános jog nélkül működik. 1927-ben a román közoktatásügyi minisztérium végleg megszünteti őket. Tovább működnek viszont a temesvári és a nagyváradi középiskolák.

A zsidó középiskolák helyzete 1940-ig változatlan marad. Észak-Erdély Magyarországhoz való visszacsatolásával teremtődik meg az esély arra, hogy újraindítsák a beszüntetett kolozsvári tanintézményeket. 1940 őszén megalakul az ortodox és neológ hitközségek küldötteiből a Kolozsvári Zsidó Középiskolák Kuratóriuma[36], amely Antal Márkot, a TOZSIE volt elnökét bízza meg az újrainduló iskolák vezetésével. A két gimnázium 1940. november 10-én nyílik meg és 1944 áprilisáig működnek.[37] Újbóli bezárásuk okát valószínűleg nem szükséges ecsetelni. Egyébként 1944-et nem éli túl a többi zsidó gimnázium sem.

1932 őszén jön létre az Erdélyi Zsidó Diáksegélyző (EZSD) az erdélyi zsidó kultúregyesületek segítségével. A szervezet alapítója Kertész Jenő, aki egyben az Erdélyi Zsidó Árvagondozó Egyesület (EZSÁGE) vezetője is. Mind a két intézmény közel áll az EZSNSZ-hez, zsidó nemzeti vonalon állanak. A Diáksegélyző szociális és kulturális tevékenységet fejt ki, azokat a diákokat segíti, akik képtelenek saját erejükből előteremteni a beiratkozáshoz, a vizsgákhoz és az étkezéshez szükséges pénzeszközöket.[38] Az EZSD-t megelőzően létezett egy hasonló típusú szervezet, az Erdélyi Zsidó Diáksegélyző Bizottság. Ez 1923-ban jött létre, az EBOII kezdeményezésére, és a külföldön tanuló erdélyi származású zsidó diákokat segítette.[39]

A cionista alapon szerveződő intézmények, egyesületek az EZSNSZ kötelékébe tartoznak, és ezen felül a cionista világszervezet tagjai is. Megtalálhatóak közöttük a politikai pártoktól kezdve a különböző ifjúsági és sportegyletek, szakmai és kulturális csoportok és a szociális jellegű intézmények.

Az Erdélyi Zsidó Nemzeti Szövetség szociális intézményeként működött a Zsidó Árvagondozó (EZSÁGE). Az intézményt az 1920-as évek elején hozzák létre Kolozsváron, elsősorban a hadiárvák és a hadiözvegyek támogatására. Ugyanitt nyílik meg az Árvagondozó első tanoncotthona is, 1925. okt. 14-én.[40] Rövid időn belül további tanoncotthonok létesülnek Nagyváradon, Szatmárnémetiben és Máramarosszigeten is. Céljuk a zsidó fiatalság termelő foglalkozásokra való átirányítása, ezáltal segítve elő a zsidó társadalom átrétegződését. Míg kezdetben ezek a létesítmények csak hadiárvákat foglalkoztatnak, addig később már bárkit felvesznek. A tanoncotthonokban elsajátítható szakmák sokfélék: kőműves, ács, kőfaragó, kályhás, vízvezeték szerelő, mázoló, kovács, vasesztergályos, stb.[41]

4. táblázat: Az EZSÁGE kolozsvári tanoncotthonában 1925-1935 között végzett növendékek foglalkozásbeli megoszlása:[42]

Szakmák

A tanoncok száma

Vas — és fémmegmunkálás

46

31,5 %

Épület — és lakásberendezés

44

30,14 %

Ruházkodás

17

11,65 %

Kereskedő

14

9,58 %

Luxuscikkek

5

3,42 %

Vegyi ipar

3

2,06 %

Egyéb foglalkozás

17

11,65 %

Összesen

146

100 %

Az EZSÁGE, ahogy a többi országos kiterjedésű szervezet is, a vidéki településeken helyi csoportokat hoz létre, elsősorban azzal a céllal, hogy azok gyűjtései és tagdíjbefizetései által növelje a bevételét, valamint, hogy népszerűsítse a zsidó fiatalság körében ipari tanfolyamait. 1926-ban az árvagondozónak 32 helyi csoportja volt,[43] többek között olyan székelyföldi településeken is, ahol egyébként igen alacsony a zsidóság száma (Parajd, Szováta, Székelyudvarhely). Az EZSÁGE cionista jellegű intézmény volt, érdekes módon viszont pártoló tagjai között ott találjuk Gombos Benő kolozsvári újságírót[44] és Hegedűs Nándor közírót és politikust is,[45] akik a zsidóságon belül az asszimiláns irányzathoz tartoznak. Valószínűleg ez annak tudható be, hogy az illető intézményt nagymértékben támogatták a hitközségek is, és ezek révén kerültek a nem cionista zsidók kapcsolatba az EZSÁGE-val. Az asszimiláns zsidóság nagy részében ugyanis tovább él egyfajta kettős kötődés, amit magyar identitású izraelitákként élnek meg, nem adva fel vallásukat. Hitük révén továbbra is kapcsolatban állnak a zsidóság többi részével.

A tanoncotthonokat megelőzve már korábban is jöttek létre olyan intézmények, amelyek a zsidóság átrétegződését kívánták elősegíteni. Erdély több pontján is létesültek mezőgazdasági telepek, ún. chaluc-képző farmok, Kolozsváron pedig a Tarbut nyitott műhelyeket, ahol az iskolásokat asztalos, cipész és könyvkötő mesterségekre tanították.[46] A chaluc-telepek rendeltetése a Palesztinába kivándorolni akaró fiatalok mezőgazdasági képzése volt.

Az EZSNSZ munkájának fontos részét képezte a kulturális tevékenység. Az 1920-as évektől kezdődően a nagyobb településeken cionista kultúrbizottságok alakulnak, amelyek a szórakoztató előadások mellett különbféle tanfolyamokat (többek között héber nyelvkurzusokat), szemináriumokat szerveznek. A Szövetség kiadásában sajtótermékek jelennek meg, amelyek a nemzeti eszmék terjesztésének fő eszközeivé válnak. A legfontosabb közülük az 1918-ban alapított kolozsvári Új Kelet, amely 1920 után napi rendszerességgel jelenik meg és az 1920-ban indult temesvári Neue Zeit — Új Kor. Felélénkül a könyvkiadás is, és sorra létesülnek a zsidó könyvkiadók Kolozsváron (Pharos, Kadima, Fraternitas, Noár), Nagyváradon (Renaissance), Temesváron (Cionista Könyvtár) és Lugoson (Kiryat Sefer).[47]

1920-tól kezdődően alakulnak meg a zsidó sportegyesületek. Ebben az évben hozza létre Giszkalai János író, Knöpfler Bernát orvos és Weisburg Chaim ügyvéd a kolozsvári Haggibor sportegyesületet.[48] Elsőként a labdarúgó szakosztályt indítják be, majd az 1930-as évektől kezdődően fellendülésnek indulnak a tenisz-, vívó-, torna-, asztali tenisz-, ökölvívó-, úszó- és vízipóló szakosztályok, versenyzőik nemegyszer nyerve országos bajnokságot is. A többi nagyobb városban is hasonló sportegyesületek kezdték meg működésüket: Szatmárnémetiben a Bar-Kochba, Máramarosszigeten a Sámson, Aradon a Hakoach, Temesváron a Kadima, Váradon a Makkabea és Brassóban az Ivria. A sportszervezetek 1921 decemberében csatlakoznak a Makkabi zsidó sportvilágszövetséghez, megalapítva annak erdélyi alosztályát.[49]

A zsidó egészségügyi intézmények között kiemelkedő jelentőséggel bír a kolozsvári zsidókórház, viszont meg kell említeni mellette a nagyváradi kórházat is, amely már a XIX. században megkezdte működését. A két világháború között anyagi nehézségekkel küszködő intézmény belgyógyászati, szülészeti, nőgyógyászati és sebészeti osztályokból állt. Működését a helybeli hitközségek és az 1931-ben alakult Teala Kórháztámogató Egyesület anyagi juttatásai biztosították.[50]

A kolozsvári zsidókórház létrehozásának kezdetei 1921-re nyúlnak vissza. Július 17-én a kolozsvári hitközségek és cionista szervezetek küldöttei megalakítják az Országos Zsidó Kórházegyesületet, az elnöki tisztség betöltésére Wertheimer Miksa professzort kérve fel.[51] Az egyesület feladata a kórház felépítéséhez és működtetéséhez szükséges pénz előteremtése lett volna, ami az akkori gazdasági helyzetben nem volt lehetséges. Néhány évi stagnálás után az intézmény beindításához szükséges anyagi fedezetet sikerül előteremteni. 1927-ben Glasner Akiba kolozsvári ortodox főrabbi tanácsára Sebestyén Dávid építési vállalkozó egy részben beépített, egy hold nagyságú területet adományoz az építendő kórház javára.[52] Ekkor alakul újra Sebestyén Dávid fia, Sebestyén József ügyvéd irányítása alatt a Kórházegyesület is. További adományok segítségével 1928-ban sikerül megnyitni a kórház sürgősségi osztályát, a következő évben pedig a szülészetnek és a nőgyógyászatnak otthont adó Devecseri Emil építész által tervezett épületet adják át. 1931-ben új épülettel és osztályokkal bővül a kórház.[53]

A zsidókórház az ország egyik legjobban felszerelt egészségügyi intézményévé nőtte ki magát; orvosgárdáját elismert szakemberek alkották. Itt dolgozott dr. Goldberger Ede európai hírű bőrgyógyász; dr. Fenichel Mór belgyógyász; dr. Haas Marcell sebész, a breslaui egyetem tanársegédje; dr. Roth Marcell a román sebészeti klinika docense, stb.[54] Az intézményben a zsidó betegeken kívül keresztényeket is kezeltek, és igen magas volt azoknak a száma is akiket díjmentesen gondoztak. A kórház mellett fejtette ki tevékenységét az 1930-ban alakult Paul Erlich orvosegyesület,[55] amely a két világháború között Kolozsvár egyik legtekintélyesebb szakmai testülete volt. Tevékenységi körébe tartozott a tudományos előadások szervezése, és emellett az orvosi kar érdekeinek a védelme.

Közjóléti intézménynek szánták az 1920-as években alapított Kishitelbankot, létrehozását az amerikai zsidó segélyszervezet, a Joint egymillió lejes kölcsönnel segítette. Az intézmény főleg a kolozsvári zsidó kisiparosok és kiskereskedők védelmét szolgálta a nagytőke ellen. Leglendületesebben a 1934 utáni években működött.[56] A későbbiekben hasonló típusú pénzintézetek létesültek Erdély más városaiban is. (Temesváron 1930-ban alapítják a Kishitelbankot[57]).

A kolozsvári neológ hitközség „kultúr-alosztályaként” jött létre 1936-ban a Goldmark Filharmóniai Társaság.[58] Alapításában nagy szerepet játszott Boskovits Sándor kolozsvári zeneszerző, akinek tevékenysége révén a zeneegylet Erdély egyik legjobb művészi együttesévé fejlődött. A főként orvosokból, mérnökökből és tanárokból álló együttes szimfonikus hangversenyei teltházak előtt zajlottak le, és zeneértő körökben is elismerést vívtak ki. A Goldmark elnöke Adler Zsigmond, díszelnöke pedig Fischer József volt.[59]

A zsidó színjátszás intézményes keretei csak nagyon későn alakulnak ki. Ez főként annak az oka, hogy a zsidó származású színészek a magyar színházakban játszanak. Zsidó származású például Janovics Jenő, akit 1905-ben a kolozsvári Nemzeti Színház-, majd 1923-ban a Magyar Színház igazgatójává választanak.[60] Tevékenységével nagyban hozzájárult az erdélyi színjátszás fellendítéséhez.

Zsidó színtársulat létrehozására történnek próbálkozások, de általában kifulladnak ezek. A két világháború közötti zsidó színjátszás meghatározójának tulajdonképpen a Stramer-féle Habima vándor társulatot tekinthetjük, amely több hónapig is tart előadásokat Erdély egy — egy nagyobb városában.

1940 szeptemberében, a zsidótörvények értelmében, a zsidó színészeket menesztik a magyar színházak, az állás nélkül maradt színészek és színésznők pedig kénytelenek a berlini és budapesti társaik példáját követni, Kolozsváron is megalakítva a Zsidó Színházat, Concordia név alatt. A Concordia 1941 elején kezdi meg működését, az Építőmunkás Otthon színháztermében. A társulat élére Forgács Sándor, majd Fekete Mihály kerülnek.[61]A színházat 1944 májusában zárják be, tagjainak nagy részét deportálják.

A második bécsi döntés következtében Észak-Erdély Magyarországhoz került. 1940. szeptember 13-án a visszacsatolt területek megszállása befejeződött és itt is életbe léptek a Magyarországon érvényben lévő zsidóellenes rendelkezések. Betiltották a zsidó lapokat és a nem kifejezetten vallásos egyleteket, szövetségeket is. A háború utáni újrakezdés lendületét pedig már a kommunista hatalomátvétel törte meg.

A zsidó intézmények a két világháború közötti zsidó társadalom szervezőerejeként működtek, sok esetben a belső ellentétek fölé emelkedve. Tulajdonképpen identitásformáló csatornáknak is lehetne tekinteni őket, amelyek révén tudatosulhatott az illető zsidó közösségben az egy valláshoz és etnikumhoz való tartozás. Az egyházi intézmények esetében figyelembe kell venni azt, hogy Erdély teljes zsidó közösségét átfogták és éppen ezért tevékenységük sokkal eredményesebb lehetett, mint azoké a világi/cionista szervezeteké, amelyek alig néhány éves múltra tekintettek vissza. A világi intézmények, szervezetek már másképp épültek fel és másképp is szóltak a zsidósághoz, természetesen nem zárkózva el a hitközségektől sem. Ezért már a kezdetekben nyilvánvalóvá vált, hogy elkerülhetetlen e két intézményi rendszer együttműködése, egymást kiegészítő módon való működése. Ez a fajta „együttélés” viszont csak kevés esetben tudott áthidalni olyan szakadékot, mint amilyen az asszimilánsok és a cionisták között húzódott.


[1] Szabó Imre: Erdély zsidói. Talmudisták, chászidok, cionisták. I. köt., Cluj, 1938.; Zsidó Naptár az 5696. bibliai és az 1935-36 polgári évre (a továbbiakban: ZsN 1935-36). (szerk. Lax A. Salvator), Cluj — Oradea, é.n.; Zsidó Lexikon. (szerk. Újvári Péter) Budapest, 1929.

[2] Mózes Teréz: Váradi zsidók. Nagyvárad, 1995.; Perri Jicchák: A marosvásárhelyi zsidóság története. 2. köt., Tel-Aviv, 1977.; Lőwy Dániel: A téglagyártól a tehervonatig. Kolozsvár zsidó lakosságának története. Kolozsvár, 1998.; Háráv Náftáli Stern: Emlékezz Szatmárra! A szatmári zsidóság emlékkönyve. Bné Brak, 1984.

[3] Moshe Carmilly-Weinberger: A zsidóság története Erdélyben 1623-1944. Budapest, 1995.

[4] Gaal György: Az erdélyi zsidóság az első világháborút követő időszakban. Beilleszkedés a két világháború közötti romániai viszonyokba. Korunk 1991. 8.

[5] Sebestyén Mihály: Nyúlgát az idő ellen. Az erdélyi zsidóság történetéhez. Tanulmányok, esszék, cikkek. Marosvásárhely, 2000.

[6] Forrás: Magyar Kisebbség 1922. 2. 52-53.; Buletinul Statistic Român 1923. 2. 13. és Recensământul general al populaţiei României din 29 decemvrie 1930. 2. köt., Bucureşti, 1938, XLII-XLIII.

[7] Új Kelet (a továbbiakban: ÚK) 1923. június 19. 96.

[8] ÚK 1924. május 1. 98.

[9] ÚK 1924. május 3. 99.

[10] Neue Zeit — Új Kor (a továbbiakban: NZ) 1930. május 4. 9. Vö: A kolozsvári zsidóság emlékkönyve (a továbbiakban: Emlékkönyv) (szerk. Moshe Carmilly-Weinberger). 2. kiad., New York, 1988. 135.

[11] Szervezeti jelentés az Erdélyi Zsidó Nemzeti Szövetség VI. konferenciájára az 5685/6 konferenciális évről (1924-1925). Târgu Mureş — Marosvásárhely, 5686-1925. 12.

[12] ÚK 1936. február 23. 45.

[13] Forrás: Calendarul Evreesc — Jüdischer Kalendar — Zsidó Naptár 5700-1939/40 (szerk. Lövy Ferenc és Lax A. Salvator). Cluj, 1939, 156-157.

[14] Keleti Újság (a továbbiakban: KÚ) 1921. december 13. 274.

[15] Perri, i.m. 79.

[16] ZsN 1935-36. 68.

[17] Uo. 53.

[18] Perri, i.m. 80.

[19] Szabó, i.m. 174.

[20] Az Erdélyi Zsidó Nemzeti Szövetség XVI. konferenciája. A Zsidó Nemzeti Szövetség, Palesztinahivatal, WIZO Föderáció, Keren Kajemeth Lejiszrael, Keren Hajeszod jelentése 5697-5698-5699. évi működéséről. Timişoara, 1939. 126.

[21] A galut jelentése: száműzetés, szétszóratás. Azokat a zsidókat értik ez alatt, akik a világban szétszórtan, és nem Palesztinában élnek.

[22] Cionista ABC. Kérdések és feleletek. Cluj — Kolozsvár, 5691-1931. 19-20.

[23] A talmud-tórák az iskoláskorú gyermekek vallási oktatásával foglalkozó egyházi intézmények.

[24] Szabó, i.m. 139.

[25] Lőwy, i.m. 33.

[26] Uo.

[27] ZsN 1935-36. 64.

[28] Eisler Mátyás: Jelentés az Erdély-Bánáti Országos Izraelita Iroda működéséről. A Szövetségnek 1925. évi június hó 29-én Marosvásárhelyt tartott nagygyűlése számára (a továbbiakban: Jelentés az EBOII működéséről, 2. sz.). 2. szám, Cluj — Kolozsvár, 1925. 11.

[29] Emlékkönyv... 42.

[30] Jelentés az EBOII működéséről, 2. sz. 9-10. alapján.

[31] ÚK 1920. szeptember 8. 52.

[32] ÚK 1920. október 7. 72.

[33] ÚK 1923. április 5. 38.

[34] ÚK 1923. július 5. 110.

[35] ÚK 1923. július 28. 130.

[36] Emlékkönyv... 115.

[37] Uo. 116.

[38] Szabó, i.m. 168.

[39] Eisler Mátyás: Jelentés az Erdély-Bánáti Országos Izraelita Iroda működéséről. A Szövetségnek 1924. november 17-én, Aradon tartott nagygyűlése számára (a továbbiakban: Jelentés az EBOII működéséről, 1. sz.). 1. szám, Cluj — Kolozsvár, 1925. 21.

[40] KÚ 1925. október 15., 234.

[41] Tíz év a zsidóság átrétegződésének szolgálatában. Cluj, 1936. 8.

[42] Uo. 13. alapján.

[43] Árvák Könyve. Az Erdélyi Zsidó Árvagondozó Évkönyve 1927-5687 (szerk. Schwartz Miksa). Cluj, 1927. 11.

[44] Árvák Könyve. Az Erdélyi Zsidó Árvagondozó Évkönyve 1925-5685 (szerk. Schwartz Miksa). Cluj, 1925. 18.

[45] Uo. 129.

[46] ÚK 1923. március 28. 33.

[47] Carmilly-Weinberger, i.m. 278.

[48] Lőwy, i.m.37.

[49] ÚK 1921. december 6. 268.

[50] ZsN 1935-36. 67.

[51] ÚK 1921. július 19. 155.

[52] Szabó, i.m. 161.

[53] Uo. 162-163.

[54] Lőwy, i.m. 35.

[55] Szabó, i.m. 166.

[56] Uo. 175.

[57] NZ 1930. április 4. 7.

[58] Hitközségi Értesítő 1936. 2-3. 7.

[59] Szabó, i.m. 169.

[60] Emlékkönyv... 253.

[61] Carmilly-Weinberger, i.m. 254.