nyomtat

megoszt

Információáramlás az információkorlatozás idején a holokauszt erdélyi dokumentumai alapján.

Hegyi Ágnes

Információáramlás az információkorlatozás idején a holokauszt erdélyi dokumentumai alapján

 

A magyar zsidóságot 1944-ben pusztíották el a Szövetségesek győzelmének előestéjén, amikor a világ vezetői, Magyarország nemzeti és zsidó vezetőit beleértve már ismerték Auschwitz valóságát. Alaposan dokumentált munkáiban Randolph L. Braham kimutatta a magyar nemzeti és zsidó vezetők informáltságának mértékét és forrásait a végleges megoldásról.[1] Jelen tanulmány elsősorban az észak-erdélyi származású túlélők emlékezése alapján azt vizsgálja, mennyire voltak e személyek tudatában a zsidó közösségeket a náci érában ért sorstragédiának. This study deals primarily with the recollections of survivors originally from Northern Transylvania about their own awareness of the tragedy that befell the Jewish communities during the Nazi era. As is the case with most personal narratives, and especially those recorded many decades after the end of World War II, these recollections are by their very nature subjective, and must be evaluated in the context of the historical realities of the Final Solution.[2]

A gondolat és szándék, hogy az információáramlás mikéntjét kövessem és a mechanizmusát feltárjam az információkorlátozás körülményei között, Rózsa Ágnes nürnbergi naplójának egyik bekezdése nyomán született meg bennem. A Siemens-műveknél dolgoztatott kényszermunkásként írja 1944. december 16-án:

Akármennyire is elzárnak bennünket a külvilágtól, csak szűrődnek be hírek hozzánk. Ha másként nem, néha a mesterektől suttyomban kapott és olvasott német újságok révén: hazugságaikat, akár valami kesztyűt a színére fordítva, megsejthetjük a hozzávetőleges helyzetet.[3] 

Amit a zsidók tudhattak volna a küszöbön álló deportálásról

Tuvel Szerén (később: Bernstein) az erdélyi Füleháza faluból ment fel Bukarestbe tanulni. Ott már két évvel Hitler hatalomra jutása után érzékelte a németországi zsidóságra leselkedő veszélyt. Tudomása volt a Németországban tüntető, karjukon horogkeresztet viselő barnaingesekről, akik Deutschland erwach! Jude verrecke! (Németország ébredj! Zsidók pusztuljatok!) kiáltásait a tömeg megéljenezte. Szerént már akkortól foglalkoztatta az Palesztinába való kivándorlás gondolata, mert attól tartott, hogy a nácik jelmondata bármikor Európa ébredj! Zsidók pusztuljatok! alakot ölthet.[4]

Salamon Juliska írja lányának címzett 1939. február 7-én keltezett levelében, hogy bécsi zsidó menekülteket szállító vonat haladt át Nagyváradon, amiről a város teljes zsidó lakossága tudott:

Vasárnap bécsi menekülteket szállító vonat haladt át a városon. Nagyvárad összes zsidója [a határállomáson] Biharpüspökin várta őket, kenyérrel, hússal, 1500 keménytojással, gyümölccsel, stb. teli teherautókkal. Megindító jelenetek voltak, az emberek sírtak; onnan mindenki a maga sorsa és hajlama szerint vette útját, Palesztinába, Egyiptomba, Szíriába, Indiába.[5]

Erős László író 1942. őszéig Kolozsváron élt, és - mint könyvében megemlíti - jó lehetősége volt a front állásáról informálódni. Tanúvallomások szerint más kolozsvári zsidó családok is külföldi rádióadókból tájékozódtak.

[...] rádiót hallgattunk. Mivel a másik albérlőtől csupán egy ruhásszekrény által takart ajtó választott el, fülhallgatót használtunk a BBC és Moszkva híradásainál. Tájékozódtunk. [...] A rádióhírek feljegyzése később foglalkozásommá vált. Egy napon ugyanis édesapám megkérdezte, hogy hajlandó vagyok-e a különböző nyelveken hallott különböző nyelveken hallott híreket kivonatolni és legépelni három példányban. Én nem tudok és nem tudhatok semmit. Ráérek a háború után megtudni, mi lett a sorsa a „híradómnak”.[6]

Another survivor corroborated this:

A szüleim a londoni rádiót hallgatták, nagyon halkan, mert tilos volt. Barátok is jöttek a házunkba beszélgetni. Mind nagyon aggódtak, de én még gyerek voltam, nem sokat értettem az egészből. Csak anyám és családjának ijedségére emlékszem. Apám 1942-től munkaszolgálatos volt Ukrajnában,és anyám nagyon félt a házban, egyedül a két gyerekkel.[7]

Sokan hallgattak rádiót vagy olvasták a sajtót, de csak igen kevesen vonták le időben a tanulságokat. Sângeorzan Fényes Viorica marosvásárhelyi születésű varrónőnek már 1939-től saját rádiókészüléke volt, de semmit sem hallott a zsidóság ellen elkövetett borzalmakról, amelyeken később maga is átment.[8] Vilian Weisz a Kolozs megyei Pusztatopán nevelkedett, ortodox zsidó családban. Az újságolvasás a minden esti foglalatosságaik közé tartozott. Ezáltal tudomást szereztek a németországi eseményekről és a Mein Kampfról is, de csak két-három nappal a deportálás előtt fogták fel ezek igazi értelmét.[9]

Rabinovits munkácsi főrabbi a németek által Kamenyec-Podolszkban végrehajtott tömegmészárlás[10] egyik túlélője volt. Miután sikerült visszaszöknie Magyarországra, életét az üldözöttek megsegítésére áldozta, segélyzésük érdekében felkereste a nagyvárosok zsidóságát és adományt kért tőlük. Mózes Teréz említi meg, hogy Rabbinovits rabbi Nagyváradra is eljutott, ahol az Ullmann-palota kistemplomában - a saját maga által átéltek ismertetésével - tájékoztatta a város jómódú polgárait a nácik által elkövetett tömegmészárlásról.

Ilyen légkörben tengette napjait Várad és Bihar megye zsidósága - írja Mózes Teréz. A belső megrázkódtatások mellett jöttek a hírek a bécsi, a berlini zsidók sorsáról, a szlovákiai, a lengyelországi botzalmakról, de ezeket a váradi zsidók legtöbbje nem akarta elhinni. [...] Ez lehetett volna az az időszak, amikor menekülésre vagy ellenállásra kellett volna felkészülniük. Ehelyett mindenki megbabonázottan várt a megmentő csodára, ami elmaradt. Ezért a passzív magatartásért részben a központi zsidó vezetők is felelősek. Ők pontosan tudták, mi lett a sorsa a "hontalan zsidóknak". Ismerték a német megsemmisítő eljárást és a munkatáborokba hurcolt zsidók tragédiáját. Mégsem figyelmeztették a tömegeket a rájuk leselkedő veszélyre.[11]  

Randolph Braham tesz említést arról az 1941 decemberében megtartott tanácskozásról, amelyen résztvett több, a magyarországi zsidóság legbefolyásosabbnak számító személyisége, többek között a romániai és magyarországi parlament korábbi tagjai.[12] Az egybegyűlteknek Kasztner Rezső részletes tájékoztatást nyújtott a zsidók tömegmészárlásáról, amelyeket a nácik Ukrajnában, a Balti államokban, Besszarábiában és Bukovinában hajtottak végre, beszélt a teherautókban kipuffogó gázzal megölt emberekről és a Kamenyec-Podolszkban megölt 18 ezer emberről. "A jelenlévők kétkedéssel fogadták a hallottakat, és nem mutattak túl nagy hajlandóságot arra, hogy valamit  is csináljanak [a Magyarországra menekült zsidók megsegítésére]" - állapítja meg a Der Kastner Berichtre hivatkozva Braham professzor.[13] Ugyanakkor azt is megjegyi, hogy Joel Brand ellentmondott Kasztner beszámolójának, szerinte a az országgyűlési képviselők tervezett összehívása elmaradt.[14]

Hermann Dezső kolozsvári ügyvéd Dán Ofrynak tett tanúvallomása szerint is Kasztner Rezső közölte volna a budapesti és vidéki zsidó vezetőkkel az Auschwitzra vonatkozó híreket, amelyeket lengyel és szlovák zsidó menekültek hoztak Magyarországra. Az állítás az információáramlás szempontjából kulcsfontosságú, ezért a vonatkozó részt teljes egészében idézzük:

A bírálók szerint - jóllehet, már 1942 és 1943 folyamán első kézből kapott értesüléseik voltak az auschwitzi rémségekről - a cionista vezetők mégsem figyelmeztették, mégsem riasztották a magyarországi zsidó közösség tagjait a közelgő veszélyre.

Dr. Hermann a jogász alaposságával nyúl a tárgyhoz, és kategorikusan cáfol.

- Ennek éppen az ellenkezője igaz. Közvetlen, személyes tapasztalatom alapján tanúsíthatom, hogy Kasztner Rezső és az utasításai alapján eljáró zsidó személyiségek közölték a zsidó és budapesti zsidó vezetőkkel mindazokat az információkat, amelyek Magyarországra érkezett lengyelországi és szlovákiai zsidó menekültektől származtak Auschwitzra vonatkozólag. Az auschwitzi jegyzőkönyvek Kolozsvárra is eljutottak.

A szlovák és lengyel menekültek pontos és megrázó híreket hoztak a haláltáborokról, elsősorban Auschwitzról. Elhozták a jegyzőkönyveket is. Mint a cionista vezetőség egyik igen fiatal tagja, magam is tudtam a haláltáborok létezéséről, és részt vettem a menekültekről való gondoskodásban.[15]    

Hermann Dezső tanúvallomása és Braham professzor információja óhatatlanul felveti a kérdést, hogyan és milyen meggondolásból akadályozták meg a hitközségek helyi vezetői a megsemmisítő táborokról szóló híreknek a lakossághoz való eljutását? Hiszen akkor, az 1942-1943. évben, a Kállay kormány alatt a magyarországi zsidóság még viszonylagos védettséget élvezett, és nem állt még küszöbön az ország német megszállása. Hermann Dezső maga egyetlen mondat erejéig sem tudatja olvasóival, hogy ő személy szerint kit vagy kiket tájékoztatott, ha egyáltalán erre sor került volna. Hogyan lehetséges, hogy a Judenrat a gettóba gyűjtés előestéjén sem figyelmeztette a zsidóságot a deportálásról és annak várható kimeneteléről?

Hermann Dezső egyetlen példát említ, amikor az időben jött figyelmeztetésnek senki sem adott hitelt. A New Yorkban élő Gál Zsuzsa tanúvallomása szerint édesapja, Fried Ábris-Ávrahám ügyvéd, az erdélyi cionista mozgalom egyik jelentős vezetője már 1943-ban megpróbálta lakhelyén, Máramarosszigeten, továbbá Szatmárnémetiben a zsidókat figyelmeztetni a náci haláltáborok veszélyeire.

Egy pénteki napon megboldogult apám Szatmárra utazott, ahol másnapra, szombat estére egy találkozó volt előkészítve számára a szatmári zsidókkal. Édesapám beszédet készült tartani a szatmári zsidók előtt, hogy figyelmeztesse őket és a Románián keresztül való kimenekülés lehetőségének a kihasználására buzdítsa a szatmári zsidókat." - nyilatkozta Gál Zsuzsa. Ekkor közbelépett a szatmári rebe, a híres "Jajlis" Teitelbaum rabbi, az ultraortodox chászid mozgalom vezetője, és megpróbálta meggyőzni Fried doktort, hogy "ne csináljon pánikot és cionista propagandát" Szatmáron. [...] Tartózkodjon beszéde megtartásától, mert "nem kell figyelmeztetni a szatmári zsidókat" - üzente Teitelbaum rabbi Fried ügyvédnek. Amennyiben mégis tájékoztatja őket, és arra "hecceli fel" a zsidókat, hogy mindenüket maguk mögött hagyva meneküljenek el Magyarországról, a rebe ki fogja közösíteni Fried doktort.

Újból Gál Zsuzsáé a szó: 

Megboldogult apám közölte a gábéval,[16] hogy reb Jajlis figyelmeztetése ellenére megtartja beszédét, minthogy ez számára lelkiismereti kérdés." "... és valóban, másnap, szombaton reb Jajlis a templomban megtartott beszédében meghirdette a cherem, a kiközösítés, a bojkott életbe lépését apám ellen.[17] 

Egyetlen esetből ítélve mindenképpen túlzottnak tűnik Hermann Dezső ügyvéd - Dán Ofry által tolmácsolt - következtetése, amely a cionista vezetőket minden felelősség alól felmenti: 

Ebből a tanúvallomásból is - mint sok másból - kitűnik, hogy a cionista mozgalom vezetői, élükön Kasztner Rezsővel, igenis próbálkoztak. Mindent megtettek, hogy időben figyelmeztessék a magyar zsidóságota veszélyekre, és menekülésre próbálják késztetni mindazokat, akik megértették az idők szavát.[18] (kiemelés tőlem, H.Á.)

A „sok más tanúvallomás” közül Hermann egyetlen egyet sem tart említésre méltónak. Sajnos, a deportálás túlélőinek nyilatkozataiban egyetlen egyszer sem találkoztunk olyan utalással, hogy az emberek a zsidó hitközség figyelmeztetése ellenére sem próbáltak elmenekülni vagy elrejtőzni, hanem ennek ellenkezője a visszatérő motívum: „mindenki azon volt megdöbbenve hogy a rabbi [Weinberger Mózes, H.Á.] eltűnt. [...] Nem tudta senki [mi van vele]” „Nem volt [szökési] lehetőség. Azért, mert a rabbink, Weinberger Mózes, lelépett, nem volt aki megszervezze.”[19] „Mi minden nap készültünk átmenni Romániába” - nyilatkozata Kertész Mureşan Judith egyetemi docens. - „Minden esetre, ha egyszer is hallottunk volna valami olyan társaságról, akik mentenek vagy segítenek átmenni a határon Romániába, biztosan megpróbáltuk volna. A nagybátyám élt ott, anyu testvére. De nem tudtunk átmenni, mert fogalmunk sem volt, hogyan fogjunk neki.”[20] Az emberek tájékozatlanságát és információhiányát támasztja alá maga Weinberger rabbi 1999-ben megjelent könyvének egyik árulkodó bekezdése:

Megpróbáltuk jellemezni a zsidó ember lelkiállapotát is, aki nem volt képes, vagy nem merészelt nekivágni az ismeretlennek. Kevesen voltak bátrak és elszántak, ámbár a magyar-román határ közelében éltek. Egyfajta passzív magatartás nyilvánult meg más országok zsidó lakosságának körében is. A náci megsemmisítő szándék hirtelen és váratlanul csapott le rájuk és nehéz volt belőle felocsúdni.[21]  (Kiemelés tőlem, H. Á.)

 Véleményünk szerint a „más országok zsidó lakosságára” való hivatkozás inkább csak enyhíteni próbálja vagy egyenesen elkendőzni igyekszik a nagyon is fájó tényt, hogy Észak-Erdély és azon belül a Weinberger rabbi által szolgált kolozsvári neológ zsidó közösség sem volt felkészítve és ezért nyilván felkészülve sem a nácik által nekik szánt sorsra.   

A Vészkorszak információkorlátozása közepette gyakran keresztény barátok és szomszédok tájékoztatták zsidó ismerőseiket a fronthelyzet alakulásáról és a zsidóság helyzetéről a már náci megszállás alatt levő országokban. Asztalos Lajos írja, hogy szülei az általános hírzárlat korában – nem kis kockázattal – hí­rek­hez juttatták a Forduló u. 2. sz. alatti zsidó szomszédaikat:

Apámat rendkívüli módon elkeserítette az, amit a zsidó szomszédok már 1943 nyarán elmondtak neki, vagyis az, hogy előbb-utóbb elhurcolják és megölik őket. Persze, már rég rájött arra, hogy a hadszíntér igazi helyzetéről a hazug náci meg magyar rádióadásokból semmi érdemlegeset nem lehet megtudni. Ezért, mivel mintegy tizennégy évi párizsi tartózkodása révén anyámmal együtt kitűnően beszélt franciául, Londont, Moszkvát, a szövetségesek észak-afrikai győzelmei után Tuniszt hallgatta franciául. Minden zavarás nélkül. Hogy a zsidó szomszédokat, akiknek nem volt rádiójuk, amennyire lehet, megvigasztalja, késő este behívta, s a francia adásokat fordította nekik. Nem volt éppen kockázatmentes vállalkozás, mert a külföldi adók hallgatása amúgy is tilos, sőt büntetendő cselekedet volt, hát még a csoportos. Egy alkalommal, amikor rádióhallgatás meg a hallottak megbeszélése után a szomszédokat apám kikísérte, a ház­mesterné az udvar sötét mélyéről fölkiáltott: „Büdös kommu­nista!” Persze, ez apámnak szólt, aki ugyan meglehetősen mun­kás­érzelmű volt, de kommunista soha. Mégpedig azért nem, mert Párizsban, a champs-élysées-i divatszalonokban a húszas-harmincas években ledolgozott szabó évei során volt alkalma megtudni, mi a sztálini önkény- és rémuralom. De tudomása volt úgyszintén arról is, mi a nácizmus, amiért meggyőződéses náciellenes volt, s ez utóbbi, akkor „veszedelmes” nézeteiről a ház­mesternének tudomása lehetett.[22]  

A Besztercén élő dr. Herczeg Imre belgyógyász családja a kisszámú kiváltságos zsidó közé tartozott, akinek meghagyták rádiókészülékét; így még a német megszállás után is közvetlen forrásból tájékozódhattak: 

Édesapám hadi kitüntetései miatt kivételezettnek számítottunk, így megtarthattuk a rádiót. Este körülültük a készüléket, és nagyon halkan hallgattuk a BBC német nyelvű adását.

Bátorító hírek jöttek. A Vörös Hadsereg nagy offenzívája kitakarította Ukrajnából, Galícia egy részéről és a Krím félszigetről a náci hadsereget. A szövetségesek partra szálltak Olaszországban. Churchill így bíztatta az embereket: „... közeleg a nap, amikor a szövetséges haderők partra szállnak Észak-Európában is.”

Mindnyájan ugyanarra gondoltunk. Mindez csak akkor fog bekövetkezni, amikor számunkra már késő lesz. Vagy talán mi is megmenekülünk?[23]

Több tanúvallomás maradt fent arról, hogy Magyarország 1944. március 19-én bekövetkezett németek általi megszállása után, az orosz frontról visszatérő jóindulatú Wermacht-tisztek személyes tapasztalatukat osztották meg erdélyi zsidó családokkal: tudomásukra hozták a keleti országokban élt zsidók összegyűjtését és deportálását, figyelmeztették őket a rájuk leselkedő veszélyre. Az érintettek sajnos nem mindig adtak hitelt e közléseknek.

A besztercei Herczeg dr. és családja éppen a széder-estét ünnepelte.[24] A Haggáda olvasását három idősebb Wermacht tiszt kopogtatása szakította félbe, akik éjszakai szállást kértek. Elfogadták a család vacsora meghívását, ők is az ünnepi asztalhoz ültek.

Az első pár percben feszélyezett csend uralkodott az ebédlőben. Aztán németül beszéltünk - semleges témákról.

Rövid idő múltán az egyik tiszt, aki 50 körülinek nézett ki, és brémeni kereskedőként mutatkozott be, témát  változtatott, és támadóan szólt apámhoz. Azt mondta, ők keresztüljöttek egész Ukrajnán, Galícián, Lengyelországon. Látták, hogy mindenhonnan táborokba hurcolták a zsidókat. [...] Ecsetelte, milyen brutálisan bánnak az SS különleges egységei a zsidókkal. Nincs ellenkezés, mindenki szó nélkül teljesíti a parancsokat. Majd azt kérdezte: "Maguk minderről nem hallottak? Miért nem bújnak el valamelyik faluban? Biztosan akad ismerősük, akinél elrejtőzhetnének. Hiszen a szovjet csapatok már Bukovinában vannak, a Kárpátok északi részén." [...] Ne legyen naiv, nincs könyörület, nincs kivétel. Igyekezzünk menekülni...[25] 

A Tordáról Kolozsvárra települt Nussbaum család helyesen mérte fel a német megszállás után egyre fenyegetőbb veszélyt. Nem menekült el a városból, de a gyermekekkel kívülről megtanultatták a Nyugaton élő rokonok címét: 

Tény az, hogy április második felében már nagyon érezhető volt, hogy közeleg az a bizonyos, kideríthetetlen, szörnyű esemény. A szüleimnek akkor már sem kedve, sem ereje nem volt minket gyerekeket megkímélni a mélységesen sötétnek igérkező közeljövőtől. Ez mindenekelőtt abban nyilvánult meg, hogy apám belénksúlykolta valamennyi rokonunk nevét, lakcímét, olyanok adatait is "be kellett vágnunk", akiket mi, gyerekek sohasem láttunk, nem is ismertünk. Ezek közé tartozott néhány Franciaországban és Amerikában élő nagybátyám is. Előfordult, hogy apám éjszaka kellős közepén felriasztott álmomból, és kérte, soroljam fel a neveket, címeket, születési adatokat, sőt egy francia és egy amerikai telefonszámot is. Fontos ez fiam - mondta apám, még a hanglejtésére is emlékszem - mert ki tudja, hová kerülsz, hová kerül az öcséd vagy mi. Lehet, hogy ezeken a címeken keresztül fogunk majd egymásra találni. A címeket még ma is betéve tudom, de a családomból rajtam kívül senki nem jelentkezett– [26]

Tuvel Szerén Észak-Erdélyből felköltözött - a biztonságosabb helynek ígérkező - Budapestre. Oda is eljutott annak híre, hogy családját és a szülőfaluja többi zsidóját gettóba szorították. A budapesti Zsidó Hitközség közvetítésével levelezőlapot kapott édesanyjától, mindössze annyi szöveggel „Még jól vagyok. Édesanyád”. Szerén sohasem tudta megfejteni, honnan küldte édesanyja a lapot, hová vitték, és miért nem írt többet. A kézírás kapkodós és egyenlőtlen volt, mintha levelezőlapját a vonaton írta volna. Soha többé nem kapott hírt édesanyjától.[27]

Szilágyi Júlia kolozsvári esszéíró, szerkesztő, aki az események idején hatéves volt, úgy véli, hogy édesanyja már a német megszállás kezdetén tudatában volt a zsidók várható sorsának.  Informáltságának forrása a a külföldi rádióadók műsora volt.  Így családjuk a kevés kolozsvári családok egyike volt, amelyik az utolsó lehetséges pillanatban átszökött Romániába.  

Anyám volt olyan okos és elszánt, - kezdi emlékezését Szilágyi Júlia - hogy levonta a következtetést abból, amit a zsidótörvények, a közhangulat és nem utolsó sorban a BBC magyar adása együttesen és külön-külön jelzett. A londoni rádiót Nelli nagynénémék Dónát úti családi házában késő este és nagy óvintézkedések közepette hallgattuk.[28]

Fischer Albert kolozsvári illetőségű autószerelő géplakatos magyar királyi katonakönyvében szakmájaként „autóvillamosság” szerepelt. Ezért 1944 februárjában SAS-behívóval - zsidó volta ellenére - a 109. gépkocsi szeroszlop kisegítő szolgálatos honvédjaként a frontra küldték. Innen fia, Fischer István filmrendező visszaemlékezését idézzük: 

1944. március 29-én édesapám egy orosz áttörésnél súlyosan megsebesült. A lembergi hadikórházban csak nagy szerencsével úszta meg lábának amputálását. Pár hétig ebben a katonakórházban kezelték, s itt –, talán a színhelyek közelségének, talán a mindenfelől érkező német és magyar sebesülteknek köszönhetően –, aprólékos részletességgel megtudta, mi folyik valójában Auschwitzban és a többi haláltáborban. Elbeszélése szerint a kórházban kezelt frontkatonák között meglehetős nyílt titok volt a lengyelországi gázkamrák működése.[29]

Sajnos, híreinek valós mivoltáról Fischer Albert még a szűk családi körét sem tudta meggyőzni. 

Édesapám elmondta [összehívott családtagjainak], mit hallott Lembergben, s könyörgött családjának, menjen-meneküljön mindenki bárhová, csak ne a gettóba, mert onnan az út a biztos halálba vezet. Szökjenek át Romániába (a határ Feleknél Kolozsvártól csupán 4 kilométerre húzódott) - , ajánlotta, hogy bújjanak el a kárpáti hegyi falvakban, szénakazlakban, esztenákon, pincékben, tegyenek bármit, csak ne hagyják magukat a gettóba terelni. Világosan emlékszem, hogyan ismételgette: „kibírjátok valahogy, már nem tarthat sokáig az egész.”[30]

Az egybegyűlt huszonkét családtag közül senki sem adott hitelt óva intésének. Úgy tűnik, ebben fontos szerepet játszott a kolozsvári zsidó hitközség a lakosságot minden áron megnyugtatni akaró, szándékosan megtévesztő propagandája (lásd alább).

Ez annál megdöbbentőbb, hogy addigra a budapesti rádió rövidhullámú adásán március 31-én már elhangzott Endre László belügyminiszter nyilatkozata, amely szerint 

a kormány eddigi rendeletei csak megnyitják azoknak az intézkedéseknek a sorát, amelyek rövidesen a magyaroszági zsidókérdés végleges rendezéséhez vezetnek... A Kísérletezések és félmegoldások kora lejárt és a nemzet érdekében minden téren gyors és határozott rendszabályokra van szükség. [...] Az ország fizikai és szellemi  zsidótlanítása a magyarság érdeke, éppen ezért mindenképpen végre is fogjuk hajtani.[31] (Kiemelés tőlem, H.Á.)

Ugyanaznap a szovjet oldalról műsort sugárzó Kossuth Rádió ellenállásra szólította fel a magyar zsidóságot: 

Üzenjük neki: - a zsidóknak - bátorság, kitartás! [...] De azt is üzenjük nekik, hogy harcoljanak! Ne engedjék magukat, mint a birkákat vágóhídra vinni. [32]

Minden baljós figyelmeztetés ellenére a kincses város zsidó lakossága nem volt képes felmérni a helyzet súlyosságát: 

Április végén a zsidó középiskolában a megszokott módon folyt az érettségi vizsga, az érettségi bizonyítványt április utolsó napjaiban, röviddel a gettóztatás előtt osztották ki. A helybéli Wald pászkagyár a meceszt sütötte a közelgő Peszah ünnepére.[33]

Nagyváradon a zsidóság még a gettóztatást közvetlenül megelőző napokban sem ébredt tudatára annak, hogy kényszerlakhalyre fogják vinni. Pedig nagyszámban voltak baljós jelek és szárnyra kaptak aggasztó hírek. Annak ellenére, hogy a gettó felállításának előkészületei nagy titokban folytak, kitudódott Gyapay László helyettes polgármester kijelentése, miszerint ha szabad kezet kap, három nap alatt felállítja a kényszerlakhelyet és további négy nap alatt elhelyezi benne a váradi zsidókat. A hírzárlat ellenére elterjedt, hogy Gyapay László szabad kezet kapott és Palcsikot, a város főmérnökét bízta meg a gettó területének körülhatárolásával. A kijutott híreket a hatóságok következetesen cáfolták, és megtévesztésként szabadon bocsátották a néhány nappal azelőtt letartóztatott zsidókat is, amivel ideig-óráig sikerült is a város zsidóságát megnyugtatni. Május 2-án Nagyváradra vezényeltek egy nagyobb dunántúli rendőralakulatot, és - a hivatalos körök újabb cáfolata ellenére - kiszivárgott, hogy már nyomdakészek a gettó felállítását meghirdető falragaszok.[34]

Ezekben a május eleji napokban Magyarország egész területén megkezdődött a vidéki zsidóság gettóztatása.

[I DID IT UP TO HERE]

Hírek ki- és beáramlása a szögesdrótón át

A nagyváradi gettó fennálásának első napjaiban a posta még kézbesítette a küldeményeket, ameddig a Magyar kir. Posta utasítást kapott, hogy a zsidó lakosok beérkező leveleit visszaküldje a „címzett ismeretlen helyre költözött” megjelöléssel. A munkaszolgálatosok által küldött számos tábori lapot visszaküldtek a hadtesthez. [Mózes, 1995. 208.]   

A Bungur erdőben felállított dési gettóba csak nagyritkán érkezett posta, főként az ukrajnai fronton levő munkaszolgálatosoktól. Ugyanígy küldeni is lehetett levelezőlapokat, amelyek előzőleg szigorú cenzúrán mentek át. „Néha be-beloptak a gettóba egy-egy újságot, amely fenyegetésekkel volt tele a zsidók és zsidóbújtatók ellen.” [Singer, 1970. II. 434.]

A hivatalos tiltás utáni időszakban a keresztény barátok, szomszédok, ismerősök jóindulatán múlt, hogy egy-egy levél vagy levelezőlap eljusson a gettóba zárt címzetthez. Több olyan esetről tudunk, amikor segítőkész keresztény szomszédok közvetítettek levelet, üzenetet, vagy pedig saját tapasztalataik alapján informáltak zsidó barátokat vagy szomszédokat családtagjaikról, akiktől szétválasztották őket.

Öszterreicher Ferenc munkaszolgálatos volt 1944. májusán, amikor a felségét és gyermekét az Irisz-telepi gettóba vitték. Tábori levelezőlapjait a család Dávid Ferenc utcai szomszédja, Bakó Gábor szabómester, csempészte be az asszonyhoz az Írisz-telepi gettóba. A lapokon kívül saját költségére vásárolt élelmiszert is bejuttatott a gettóba, ami miatt két ízben is összetűzésbe került a rendőrséggel. [Egység, 1946.VIII.16. ]

Ismerős asszony, névtelen levélben – madárnyelven fogalmazva – tudatta a Kistarcsára internált Heves Ferenccel, hogy felesége, Heves Renée írónő gettóba került. Mi több, levelében a kolozsvári tábor helyét és lélekszámát is pontosan megjelölte: „Messziről int az Írisz füstje, kanyarogva a magasba. Virágos domb oldalt és húszezer ember. Tehát nincs egyedül.” [Heves F., 1975. 65.]

Máskor, a gettóból hoztak ki embereket a városba, ahol különböző munkákat végeztettek velük. Sângeorzan Fényes Viorica varrónőt például a kolozsvári gettóból a Minorita templom melletti katonai mosodába vitték, hogy fehérneműt vasaljon. Egyik alkalommal ötven éven felüli Wermachttiszt jött oda hozzá, katona-kenyeret adott neki, és megkérdezte: hát ti nem tudtátok, mi történt a lengyelekkel? [Sângeorzan, 1999.]

 

4.  Keresztény és zsidó hiedelmek a deportálás kimeneteléről

 

Nagyváradon, Jaross Andor belügyminiszter éppen a gettó rövid léte idején, 1944. május 17-én iktatta be Rajnay Károly főispánt. Addigra a város utcáiról már eltüntek volt a zsidók, a keresztény lakosság pedig e beszédből is fogalmat alkotott a gettóba zárt emberek várható sorsáról: 

Én ma egy új Nagyváradot láttam előttem kitárulni..., itt van az új nacionalista Nagyvárad, amelyben nincsenek zsidók az utcákon. A nemzet vérkeringéséből el kell mozdítani minden fertőző anyagot. A zsidóság vagyona... megszűnt az ő vagyona lenni... Meg kell változzék nemcsak az utca képe, hanem az emberek gondolkodása is. [idézi: Mózes, 1995. 237-238.] (kiemelés tőlem, H.Á.)

Plesa-Vass Magda kolozsvári tanárnő és politikus, Tibori-Szabó Zoltán kérdéseire válaszolva, keresztény kortanuként felidézte a bőrgyári lakótelep zsidóinak összegyűjtését és elhurcolását. 

A gettóban lévő zsidókat aztán bevagonírozták. Már akkor hírek keringtek arról, hogy ezek az emberek soha többé nem fognak visszatérni. Mint ahogy arról is, hogy talán az asszonyokat is csak dolgozni viszik. Voltak ilyen verziók, hogy lehet, hogy majd dolgoznak. De maguk a zsidók sem tudták akkor azt, hogy Dachau, meg Auschwitz, hogy elégetik őket, meg hogy mi vár rájuk. Mondtak ilyet, Lilike is mondta, hogy azt hallotta, hogy elégetik az embereket, de ha dolgozni fog, talán... Végig remélte, hogy találkozni fog az urával. [Plesa-Vass, 1998.]

Dr. Kékedy Erzsébet a kolozsvári Tudományegyetem Vegyészkarának nyugalmazott adjunktusa úgy emlékezik, hogy keresztény körökben azt beszélték volna, hogy a zsidóságot közmunkára viszik Németországba. Még a deportálás túlélőinek visszatérése után sem adtak hitelt a zsidók elpusztításáról származó híreknek. Íme egy részlet Kékedy tanárnő Lőwy Dánielnek adott interjújából:

Jött a hír, hogy össze fogják szedni a zsidókat, és elviszik közmunkára. Akkor a közhangulat mi volt? Egyesek azt mondták: végre fognak a zsidók is dolgozni! Mert eddig rendesen csak olyan munkát vállaltak, ami könnyű volt. Másfelől, akinek személyes ismerőse volt, az nagyon megijedt. Én az örökös optimista, azt mondtam, hogy lehetetlen, hogy valami baj legyen, tényleg elviszik munkára, és hát elviszik. Az emberek nem hitték el, hogy az a sors vár rájuk, ami végül is várt. Sőt, amikor már tudtuk vagy hallottuk, akkor azt mondtuk, hgy ez ellenünk való propaganda, és nem is igaz. Annál inkább, hogy nekem volt egy unokatestvérem, finomműszerész, aki negyvenháromban elment Németországba szakmunkásnak. Mondta, hogy ott hatalmas nagy gyárak vannak, hogy be vannak rendezve, földalatti üzemekkel, tényleg azt hittük, hogy oda viszik őket. Nem is gondoltuk, hogy ez legyen a vég.

L.D.: Abban, amit mondani tetszett az volt meglepő, hogy úgy gondolták, Németországba viszik a zsidókat, gyári munkára. Ők maguk úgy tudták, hogy majd Kenyérmezőn mezőgazdasági munkára fogják őket. Csak Kassán jöttek rá, hogy más irányba mennek , mint amiről szó volt.

K.É.: Határozottan tudom, hogy itt az terjedt el, hogy kétkezi munkára viszik őket, gyárakba.

L.D.: Az azért elgondolkoztató lehetett, hogy az öregeket és a gyermekeket is vitték...

K.É.: Mindig voltak mesék, hogy nem akarják a gyerekeket a szülőktől elválasztani. Még amikor visszajöttek [a deportálásból], még akkor is voltak olyanok, akik nem hitték, azt mondták, „mesélnek a zsidók, hogy sajnáltassák magukat”.  [Kékedy, 1997.]

Pál Anna, aki a négyéves Nissel Andris nevű zsidó gyerek bújtatásáért megkapta a Yad Vashem elismerését, Schwartz Réka kérdéseire válaszolva elmondta, hogy Kolozsvár lakossága tudott arról, hogy a zsidókat kényszerlakhelyre fogják vinni.

S.R.: Egyáltalán, hogyan terjedt el a hír Kolozsváron és környékén, hogy gettót fognak felállítani?

P.A.: A szó elmegy. Egy ember elindítja, s tíz továbbviszi. Mi csak is úgy hallottuk, mástól. Mikor megkérdeztem Baroknét, tudja-e hova viszik, azt válaszolta, hogy nem. Nem tudták szegények, mi is csak azután tudtuk meg, hogy a disznópiacra vitték őket. A disznópiacon bekerítették őket és ott voltak a [szabad] ég alatt. A disznópiac s a téglagyár ott volt egymás mellett. A téglagyár a disznópiac folytatása volt. [Pál, 1997.]

Az Irisz-telepi gettó fokozatos kiürítésének híre sem lehetett titok a kolozsváriak számára, hiszen még a klinikára internált betegek is tudomást szereztek róla. Így Katona Kovács Jenőnek május 23-án Gaál Gábor hozta hírül, hogy „állítólag megkezdték titokban a zsidók elszállítását vonaton. Lassan ellopják őket.” Egy héttel később, május 30-án Józsa Béláné jelentette, hogy „nagyon kevés zsidó van már a táborban” Június 1-re a nőgyógyászatról is elvitték a zsidó betegeket. [Kovács Katona, 1944. 249. 252-253.]

A gettó felállításával és a front állásával kapcsolatos hírek mindvégig eljutottak a kolozsvári katonai börtönben fogvatartott politikai elítéltekhez. Szilágyi András A földi című írásában olvashatjuk: 

Később odajött hozzánk egy katona az emeleti zárkából, akinek a beosztása olyan volt, hogy a hét két napján kivitték dolgozni a városba. Levelet adott át.

- Testvér! A mieink óriási győzelmet arattak! - súgta oda Bandinak. [...]

Visszasiettünk a zárkába. Bandi kiteregette maga elé a levelet.

- Nézd! Nézd! Az oroszok ugrásszerűen jönnek előre, elérték Bjelgorodot! Akkora területet foglaltak vissza, mint Románia, Magyarország és Bulgária együttvéve. Egyszerre majd azt vesszük észre, hogy itt vanna a Kárpátok tövében, és nyitják is már az ajtónkat a szabadulás kulcsaival [...]. Holnap délben [...] a börtön minden rabjának meg kell tudnia a bjelgorodi győzelmet! A holtak pihenjenek, de az élők lelkében mindenáron és minden erővel föl kell szítanunk az öröm tüzét! [Szilágyi, 1977. 190-191.]

Szemtanúként és egykori politikai elítéltként Farkas László szerkesztő és újságíró Lőwy Dánielnek nyilatkozott: 

1943. márciusában a kolozsvári polgári törvényszék elé idéztek, kommunista szervezkedés és cionizmus vádjával. Négy évre [szabadságvesztésre] ítéltek. Katonai börtönbe kerültem (ami a honvédséghez tartozott): a IX. hadtest katonai börtöne volt, a kolozsvári Törvényszék épületével szembeni kaszárnya hátsó udvarán.

 - Mennyire voltatok ott elszigetelve a külvilágtól?

- Az információ oda is beszivárgott: tudtunk a gettó felállításáról és annak kiürítéséről, de nem gyanítottuk [a deportálás] végső kimenetelét. [Farkas, 1997.]

Maguk a gettóba szorított emberek hosszútávú ottarkózkodásra rendezkedtek be: remélték, hogy talán a háború végéig ottmaradhatnak. Életüket is ennek megfelelően szervezték meg, igyekeztek „emberi életet, rendet, tisztaságot kialakítani, megelőzni, elkerülni a fertőzésveszélyt, hiszen tömegnyi ember élt együtt”, és létrehozták a belső rend fenntartását biztosító zsidó rendőrséget. [Mózes, 1995. 206.]

Mózes Teréz a nagyváradi gettó kapcsán írja le megállapítását, amely Észak-Erdély, sőt talán Magyarország valamennyi városának gettójára érvényes: 

Valamnnyi [zsidó ember] tudatában a középkori gettó-kép élt, és valamennyien arra törekedtek, hogy valami hasonlót hozzanak létre. Sajnos, még akkor sem ismerték fel a gettó átmeneti jellegét, ideiglenességét. Még mindig nem ismerték fel, hogy a németek a „végleges megoldásra" készülnek és minden, ami történik csak láncszeme, előkészítő fázisa egy félelmetes, hajmeresztő programnak. [Mózes, 1995. 206.] 

5.  Szándékos félrevezetés a gettóban

A kolozsvári gettó vezetőségének megígérték, hogy bekerülnek a Kasztner Rezső által szervezte svájci csoportba (lásd A titokzatos Kasztner-vonat című fejezetben). Elképzelhető, hogy a kivételezettek csoportjába való bejutás egyik feltétele az volt, hogy megszervezzék a gettóba zárt zsidó lakosok zökkenőmentes deportálását. Az utóbbi évek kutatásai számos e feltételezést igazoló megrázó bizonyítékot hoztak napvilágra. Álljon itt a szemtanú, Glancz (Gáll) András újságíró eddig még nem közzétett nyilatkozata, aki - szerencsés véletlenek egybejátszása folytán - a kolozsvári gettóból éppen a Kasztner-különítménnyel került Budapestre, ahol átvészelhette a háborút:

Ám a Kasztner csoport Svájcba jutásának ára, mint már mondtam, „az üzemi csend” fenntartása volt, hogy a deportálások minél kevesebb katonai erőt kössenek le. Valószínűleg nem csak ez volt az ára. Hogy a németek miért tartották magukat Kasztnernak adott szavukhoz azután is, miután „a mór megtette kötelességét”, a teljes igazságot feltehetőleg soha senki se fogja megtudni. De ez nem változtat azon, hogy életük és hozzátartozóik életének megmentéséért az akció vezetői tudatosan és rosszhiszeműen félrevezették a gettózandókat és a gettózottokat. Mi több, adott pillanatban még siettették is a kolozsvári gettóból induló transzportokat. [...] Állítani mindössze két dolgot állítok, s ezek, bizony súlyosak. Hogy Balázs Endre [táborparancsnok] tudatos hazugságokkal nyugtatta meg az embereket. Hogy a a táborirodában fültanúja voltam beszélgetéseknek a karanténnal kapcsolatosan. [Glancz, 1999.]

Mindkét vádra bővebben kitérünk a következő két bekezdésben.

5.1.  Az emberek félretájékoztatása

Heves Vilmos építészmérnök hitközségi előljáró volt, a Judenrat több tagjának barátja és kártyapartnere. Ennek ellenére senki sem figyelmeztette őt a vészhelyzetre. Lőwy Dániel kérdéseire válaszolva, Fekete Györgyné Heves Marianne a következőképpen nyilatkozott családjuk tájékozatlanságáról és édesapja beugratásáról:

- Az emberek fejében meg se fordult, hogy át kellene vagy át lehetne szökni Romániába?

- Nem tudtuk, mi fog történni velünk, abszolút nem tudtuk. A zsidó hitközség nem adott semmilyen információt. Sőt! Mi utolsóknak kerültünk be a téglagyárba, mert édesapám a zsidó tanács tagja volt, és azok legutoljára mentek be. Az egész vezetőséget nagyon jól ismerte, baráti viszonyban volt velük. Akkor kihirdették, hogy jelentkezzenek mérnökök, építészek, mert ezeket elsőkként elviszik Magyarországra, ahol a szakmájukban dolgozhatnak. Édesapám, Heves Vilmos építészmérnök volt, s elment Fischer Jóskához [dr. Fischer József ügyvéd, L.D.], aki a hitközségi elnök volt és Balázshoz [dr. Balázs Endre ügyvéd, L.D.], akik a gettóban is vezető szerepet játszottak és akikkel jó baráti viszonyban volt. Összejöttek, kártyáztak. Megkérdezte tőlük, mi a véleményük, mit csináljunk. Azt mondták, menni kell. Hát ők akkor már tudták, szabadulni akartak a vetélytársaktól. Már tudtak a svájci csoportról, a konkurrenciától akartak megszabadulni. És akkor ő [a családjával együtt] elment gyanútlanul, és egyenes úton Auschwitzig meg sem álltunk.

- Lehet-e tudni, miért tették?

- A zsidó vezetés próbálta meg a konkurrenciát eltávolítani, akinek legalább annyi joga lett volna [a Kasztner-különítménybe bekerülni], mint Fischer Jóskának. [...]

Fogalmunk sem volt semmiről; ahelyett, hogy informáltak volna bennünket, még így távolították el a vetélytársakat. A rabbi [Carmilly-Weinberger Mózes] ahelyett, hogy azt mondta volna, hogy meneküljetek, bújjatok, igyekezett a konkurrenciát eltávolítani. Ezt mindenki tudja itt, Kolozsváron. [Lőwy, m.a.(2).]

Mint már említettük, a dési gettót a hatóságok a Bungur erdőben állították fel. A pánik elkerülése végett és a menekülési kísérletek elkerülése érdekében a helyi hatóságok azt híresztelték, hogy „a Bungur-erdei elszállásolás csupán ideiglenes valami és a városban, valószínűleg a kiürített zsidó-negyedben, a Kodor utcában és környékén kényszerlakhelyet jelölnek ki a zsidóknak. Összeköltöznek és így egybebújva várják majd a zsidók a háború végét.” [Singer, 1970. II. 428.]

5.2.  A Dunántúl és Kenyérmező legenda

Fischer István a 2000. év őszén megjelent írásaiban arra hivatkozik, hogy családjának legtöbb tagja már a gettó felállítását megelőzően hallotta és, vesztére, el is hitte, hogy Kenyérmezőre fogják vinni az embereket, mezőgazdasági munkára. Ezért nem vették komolyan a frontról - a haláltáborokról szóló információval - hazatért Fischer Albert figyelmeztetését:

Lehetetlennek tartották, hogy embereket féregirtóval öljenek, elégessenek. És ellenvetéseikben mindegyre visszatért: „a hitközségnél azt mondták, munkatáborba megyünk, Kenyérmezőre... Nem lehet olyan szörnyű az egész”, hogy emiatt szökést vagy bujkálást kellene kockáztatni, különösen nem egy drága és életveszélyes határátlépést, szökést Romániába... „A legfontosabb pedig az, hogy a család maradjon mindig együtt.”. Több ilyen szóváltásra emlékszem, s apám valamennyiben alulmaradt. Nem tudta meggyőzni a hallottakról sem saját édesanyját, sem a legközelebbi rokonait. [Fischer, 2000.] 

 Más zsidó lakosok is azért mentek be minden ellenkezés nélkül a gettóba, illetve azért nem próbáltak megszökni a kolozsvári gettóból, mert a tábor zsidó vezetősége a Dunántúlra való kitelepítés derűlátó változatát terjesztette. Úgymond, a Dunántúlon korszerű lágerben helyezik majd el az embereket, ahol az életkörülmények sokkal jobbak lesznek, mint a város téglagyárának udvarán, ahová 18 ezer embert zsúfoltak össze. Kitelepítés után hasznos mezőgazdasági munkát fognak végezni. Az első deportáló vonat távozása után az emberek elkezdtek kételkedni a Dunántúl regében. Ekkor azonban levelezőlapok érkeztek a táborba, amelyek leírták a a dunántúli modern láger kedvező körülményeit: „Egészségesen megérkeztünk”, „Itt sokkal jobb”, „Az étel elégséges”, stb. Sokan azok közül, akik már elhatározták, hogy elszöknek, e hírek hatására meggondolták magukat. E levelezőlapok hamisítványok voltak. Valótlanságukrara az emberek csak a vonatban döbbentek rá, amikor már lengyel földön haladtak. [Lustig,  1960. 41. 42. 102.]

Hadd jegyezzük itt meg, hogy műfaját tekintve Lustig Olivér könyve önéletrajzi regény, így információértéke nem mindig szó szerinti. Az idézett oldalakon hol Dunántúlról érkezett levelekről (42. lap), hol pedig levelezőlapokról beszél (102. lap). Más források szerint feltételezhető, hogy a gettóba nem érkeztek meg ilyen lapok, senki sem kapta kézhez őket, hanem szándékosan azt terjesztették, hogy ilyen lapok megérkeztek volna (lásd alább).

A tervszerű megtévesztés egyik tényezője dr. Balázs Endre ügyvéd volt, a kolozsvári gettó zsidó parancsnoka. A háború után az Egységben közölt írás, illetve Sámuel Sámuel tanúságtétele szertint, Balázs dr., az Irisz-telepi gettó vezetője Urbán László csendőrfelügyelő magyar királyi tiszti becsületszavára hivatkozva közölte a táborban levőkkel, hogy az első transzport megérkezett Kenyérmezőre és ugyanoda szállítják majd a többieket is. Valószínűleg tudatlanságból vált a félrevezetés eszközévé Kohányi Samu kárpitosmester, aki azt híresztelte, hogy „elvtársai” autón Kenyérmezőig kísérték az első odairányított csoportot, továbbá, hogy a saját szemével látott egy Kenyérmezőről érkezett levelezőlapot. [Lőwy, 1998. 116.]

Balázs Endre táborparancsnok több szempontból is kétes szerepéről az Irisz-telepi gettó zsidóságának félrevezetésében Glancz (Gáll) András is tanúskodott:

Tanú vagyok a következőkre: - írta Glancz András.

Egy: Balázs Endre, aki mellesleg végtelenül rokonszenves jelenség volt, a deportálások megkezdése után minden nap kint volt a rámpánál. Hogy miért kellett oda kimennie, s ott mi volt a feladata, nyilván nem tudom, de nem feledhetem derűs arcát, amellyel visszatérve közölte, hogy minden rendben van, negyven embert ültetnek egy-egy tehervagonba, amelyek valahova a Dunántúlra (helységnevet is mondott, de erre a névre már nem emlékszem) vették útjukat. Ott egy nagy munkatábort rendeztek be a zsidók számára. Hogy a szerelvények Kassa irányába utaznak, azt talán nem tudta, de hogy miként gyömöszölnek hetven embert egy vagonba, azt saját szemével látta.

Kettő. Kolozsvár városi tiszti főorvosa azidőben egy német nevű orvos volt. Nevét azóta elfelejtettem[35], de a dolognak talán még ma is utána lehet járni az irattárakban. Nagyon rendes ember lehetett, mert a deportálások megindításakor járvány ürügyén karantént rendelt el a gettóra, hogy ne vihessék el az embereket. A Kasztner-csoport vezetői emiatt rettenetesen megijedtek, mert a csoportnak kellett utolsóul maradnia, s attól féltek, hogy ha a transzportokat leállítják, akkor ők lekésik a budapesti csatlakozást. Tehát kikönyörögték az illetékesektől, hogy függesszék fel a karantént. Erről saját fülemmel hallottam beszélni a táborirodában. [Glancz, 1999.]

A Kenyérmezőre való kitelepítés szándékosan terjesztett híre hamis illúzióban ringatta a gettóba szorított embereket, akik bíztak benne, hogy a családok együtt maradhatnak és csupán a munkaképeseket vezénylik majd munkára. Heves Marianne tanúságtevő szerint Kenyérmező állandó beszédtéma volt az Iriszütelepi gettóban, az emberek nem akarták tudomásul venni, hogy pusztulás vár rájuk, hanem remélték, hogy a munkára viszik őket, a Dunántúlra. [Heves, 1996.]  

Fischer István kolozsvári származású filmrendező több mint ötven évvel a deportálás után is a zsidóság helyi vezetőségét az Auschwitzra vonatkozó információ elrejtésével és az emberek szándékos félrevezetésével vádolja:

Ez a zsidó vezetőség ugyanis nemcsak eltitkolta köznépe elől a gázkamrákról kapott felettébb pontos információkat, de ezen messze túlmenően azt is vállalta, hogy tekintélyével, tagsága bizalmával súlyosan visszaélve hazug, megnyugtató információt terjesszen, lebeszélje tagságát ellenállási (vagy akár csupán rejtőzködési) szándékáról, s így biztosítsa – nyilván Eichmannék kívánságára, a [Kasztner és Becher között] megkötött üzlet feltételeként – a gettózás fegyelmezett, zavartalan végrehajtását. Ismeretesek olyan esetek [...] amikor magyar családoknál már elrejtett gyermekeket a hitközségi küldöttek megnyugtató hazugságainak hatására zsidó családok visszavettek magukhoz, s a gázkamrába vittek... [Fischer, 2000.] (kiemelések a szövegben)

A hatóságok a nagyváradi gettóban is a Dunántúlra való deportálás tévhírét terjesztették. A Dreher-Hagenmacher sörgyár egykori irodájában felállított „pénzverdébe” hurcolt zsidók, vallatóik „elszólásaiból” azaz a látszólag „véletlenül” elejtett szavakból tudták meg, hogy a Dunántúlon központosított gettóvárost hoztak létre, ahol a családok együtt maradhatnak. Az emberek elhitték, és találgatásokba bocsátkoztak, hogy a mezőgazdaságban vagy az iparban fogják-e őket foglalkoztatni? Sokan előkeresték a munkakönyvüket. Még az értelmiségiek is bedőltek a a híreknek: azok, akik az idők szavára hallgatva kitanultak valamilyen mesterséget remélték, hogy a „Dunántúlon” majd hasznát vehetik. [Mózes, 1995. 218.]

6.  A titokzatos Kasztner-vonat

Könyvtárnyi anyaga van már a Kasztner csoport vagy Bergen-Belsen akció történetének. Szervezőjét, Kasztner Rezső ügyvédet Izraelben lefolytatott bírósági tárgyaláson vétkesnek találták[36], majd merénylet áldozata lett, és így már nem érhette meg a Legfelsőbb Bíróság felmentő határozatát. Amire 1958 januárjában 4:1 arányú döntéssel eltörölték az alsóbb fokú törvényszék ítéletét, és teljes mértékben rehabilitálták, Kasztner Rezső már tíz hónapja  halott volt [Ofry, 2000. 214.] Túlélők tucatjai megmentőjét tiszteli benne, akik vonatjáról lemaradtak, elítélik. Az 1998. évben Budapest szívében emléktáblát avattak tiszteletére.[37] Nem kívánjuk az amúgyis ellentmondásos kérdéskört bejárni, csupán néhány kolozsvári dokumentummal szeretnők kiegészíteni. Hiszen Kolozsvárról 388 (más források szerint 387) személy került a kivételezettek csoportjába. Mindannyian Kasztner Dezső a náci vezetőkkel folytatott tárgyalásainak köszönhették megmenekülésüket.

A Kasztner-csoport kérdése, a jelen tanulmány témája jegyében az információáramlás szempontjából foglalkoztatott: (i) mit tudtak az Írisz-telepi gettóban összezsúfolt emberek a kivételezett csoportról? (ii) azok, akik tudtak róla, hogyan viszonyultak a kivételezettekhez? (iii) a több mint fél évszázad alatt felgyűlt tényanyag alapján tisztázható-e, hogy milyen szempontok alapján állították össze a kivételezettek listáját? (iv) mennyire ellentmondásos Kasztner Rezső mai megítélése?

Az első kérdésre a válasz az esetek túlnyomó többségében tőmondatban foglalható össze: semmit sem tudtak róla. Azok, akik a svájci csoportba kerültek még a legközelebbi barátaiknak sem árulták  el. Az elhurcoltak csak jóval később, a náci koncentrációs táborban vagy éppenséggel hazatérésük után szereztek tudomást a Kasztner-vonatról. Íme néhány erre vonatkozó kolozsvári nyilatkozat:

Mi a második tarnszporttal mentünk - idézte fel Katz Elza. - Akkor még nem tudtam semmit a svájci csoportól. Dr. Márton Lajos, aki a családunk barátja volt, [egy nappal indulásunk előtt] jött és azt modta, hogy búcsúzni jött. Mire én [rácsodálkoztam, hogy] miért, amikor Kenyérmezőn [úgyis] találkozunk? Láttam, hogy könny szökött a szemébe és elrohant. Később Bergen-Belsenben hallottam először a svájci csoportról és megtudtam, hogy Márton Lajos és családja is benne van. [Katz, 1999.]

Nekünk az első vagy a második transzporttal kellett volna távoznunk - vallotta dr. Rosenfeld Éva. - De hoztak egy határozatot, hogy az orvosok és a kórházban lévő betegek az utolsó transzporttal menjenek. Akkor mi átköltöztünk egy földszintes épületbe, azt hiszem ajtaja nem volt, de mégis volt fala, és együtt voltunk dr. Hamburg Józseffel és második feleségével. A nővérem azelőtt nagyon jó barátságban volt velük. Hamburg doktor a feleségével együtt benne volt a svájci csoportban. A nővérem nagyon rossz néven vette, hogy nem mondta meg neki, hogy nem Kenyérmezőre visznek minket, hanem deportálnak. Mert ők, [a svájci különítményben levők], valószínűleg tudták. Nem biztos, de valószínűleg tudták, hogy minket nem mezőgazdasági munkára visznek. Mert ha tudtuk volna, a nővérem próbálkozhatott volna, hogy a gyerekét kimentse.

Amikor Kassán voltunk, az édesapám, aki végig a kocsi ablakában állt, látta hogy északra megyünk, azt mondta, hogy nem Kenyérmezőre, hanem egészen biztosan Lengyelországba visznek minket. De ez már Kassa után történt. Úgyhogy mi, az utolsó transzport [tagjai] sem tudtuk, hogy hová visznek. Állítólag a svájci csoportba lehetett volna gyerekeket bejuttatni, akik nem számítottak volna a létszámba. Ebben nem vagyok annyira biztos.

[A svájci különítmény tagjait, lista szerint emelték ki], ők helyben maradtak, nem is tudom pontosan meddig. Nagyon ellenségesen viszonyultunk ehhez a csoporthoz. Azt hiszem Szabó Matyi [Szabó Matild latinszakos tanár] is a svájci csoportban volt. [Rosenfeld, 1997.]

Csak hazatérésünk után szereztem tudomást  [a svájci csoportról]. A téglagyári csűrben szomszédunk volt a László család, az ADY harisnyagyár tulajdonosa. Ők is a svájci különítménybe kerültek, de nagybátyámnak, [Lőwy] Emilnek, sohasem beszéltek erről... [Lukács, 1997.]

Később sohasem kérdeztem magamtól, hogy történt, hogy rajtunk kívül, akik a [táborparancsnoki] irodában aludtunk, a többiek, akik utolsónak maradtak, hogyan kerülték el, hogy „véletlenül” deportálják őket. Igaz, amikor a csoport már összeállt, egymást követték az „Appel”-ek. De azelőtt? Az első napokban? A családfők előre tudták volna, hogy nekik melyik téglaszárítóban kell szálást keresniük? Vagy csak később különítették el őket? Nem tudom. [Glancz, 1999.]

Gotthárdné Szabó Márta tanúvallomásának alábbi részlete azt példázza, hogy a kolozsvári gettó lakóinak még az utosó előtti transzport elindításának napján (1944. június 5-én) sem volt tudomása a svájci csoportról: 

Hármunkat, anyámat, öcsémet meg engem a gettó kapujából hozott vissza apám legjobb barátja, Kaufman Adolf, a Zsidó tanács tagja. Ő a „svájci csoport” tagja volt, és így [a transzportok távozása után is] a gettóban maradt. [Családunk indulása előtti] utolsó éjszakán határozták el, a munkaszolgálatból hazatértek nyomására, hogy néhány munkaszolgálatos feleségét és gyermekét beveszik a „csoportba”. A gyermekekért ugyanis nem kellett fizetni. Az ukrajnai menetelések folyamán apám, aki jó fizikai erőben volt, több bajtársa életét mentette meg. A mi megmentésünk volt ezért a „hála”. Anyám nem akart megválni a szüleitől és a testvéreitől. Akkor Kaufman Adolf engem az egyik hóna alá kapott, az öcsémet pedig a másik hóna alá és elkezdett velünk visszafelé szaladni a táborba. Onnan kiáltotta anyámnak: „Most már velük mehetsz, ha akarsz!" Persze anyám is kiált a sorból. Így kerültem a svájci csoportba és maradtam életben. [Szabó, 1998.]

Különösen a háborút követő időszakban, a Romániában akkor még megjelenő magyar nyelvű zsidó sajtóban számos támadás érte a Kasztner-csoport kivátlságosait. E kirohanásokban gyakran ismerhetők fel az előretörő kommunista ideológia felhangjai: a csoport tagjait többnyire gazdag mivoltukért támadják, legtöbbjükben a „kizsákmányoló” tőkés rendszer prototípusát vélik felismerni.

Végül: ki hogyan vélekedik a kivételezettek listájának összeállításáról?

Hermann Dezső ügyvéd szerint a vonat utasainak kijelölésében a magyar zsidóság vezetői döntöttek. „Jelölhettek az ortodoxok, a neológok, valamint a cionisták. Azok kerülhettek be az utazási keretbe, akik hatalmas összeget bocsátottak a mentőbizottság rendelkezésére. Akadtak olyanok is, akik közvetlenül a német tiszteket pénzelték le, s révükön jutottak rá a listára. [...] Kasztner Rezső megkülönböztetett figyelemmel kísérte a kolozsvári gettó sorsát. [...Ott] a kiválasztottak listáját Kasztner apósa, Fischer József, a kolozsvári hitközség elnöke és két vezetőségi tag állította össze. A háromszáznyolcvannyolc fős csoport egy része Kasztner rokona és barátja volt.” [Ofry, 2000. 92-93.] Ezzel szemben, Randolph Braham professzor a Yad Vashem irattári dokumentumait idézve arra a következtetésre jut, hogy a kolozsvári listát az éppen Budapesten tartózkodott Léb Zsigmond az ortodox hitközség elnökének javaslatának megfelelően az Írisz-telepi gettóban állították össze. A válogatásban részt vett Fischer József, Danzig Hillél, dr. Marton Lajos, dr. Kertész Jenő és dr. Weiss Sándor. [Braham, 1984. 46.]    

A hírhedt Kasztner-pert kiváltó 1952 augusztusában megjelent újságcikkben Málkiel Grünwald felemlítette, hogy a „a háromszáznyolcvannyolc kolozsvári kimentettből ötvenkettő Kasztner és felesége családtagja és rokona volt, arra érdemesebb embereket viszont nyomorultul veszni hagyott.” [Ofry, 2000. 209.]  Ennél is szigorúbb vádak hangzottak el a háború után a kolozsvári Egység című magyar nyelvű zsidó hetilapban: „a lajstromot úgy állították össze Léb Zsigmond budapesti panziószobájában, hogy a Kasztner, Fischer és  Léb család minden barátját, sőt talán a Léb-leány táncpartnereit és azok családjait is beválogatták.” [Lőwy, 2000. 121-122.]

Glancz András, aki részben maga is a Kasztner-szállítmánynak köszönheti életben maradását (őt édesanyjával csak Budapestig vitték) ötvenöt év távlatából visszatekintve is a „családi alku” változatát tartja valósnak. A következőket írja: 

A nagy alku Eichmann és Kasztner között, amelynek túl az anyagi természetű német követeléseken lényege az volt, hogy az „üzemi csend” (vagyis a deportálások minimális erőbevetéssel való zavartalan lefolyásának biztosítása) fejében Eichmann kijuttatja Svájcba Kasztner Rezső és Joel Brandt tágabb értelemben vett családtagjait, ez az alku nyilván Pesten folyt. Fischer Jóskára hárult volna a feladat, hogy Kolozsvárott, a család törzsszállásán összeállítsa a listát Kasztner-részről. De ha a véletlen úgy hozta, hogy a toloncházban tartott Judenratnak nem volt kapcsolata a gettózottakkal és az „üzemi csendet” a téglagyárban Balázs Endre biztosíthatta, akkor vele tárgyaltak.

(Zárójelben: Hogy a németek a svájci csoportot a két család tagjainak tekintették, ez nem csak feltevés. Apám [élettársa a halála előtti] hónapokban mesélte egy alkalommal, hogy Bergen-Belsenben, a Sonderlagerban, ahol emberi körülmények között éltek, a németek egy ízben egy Appelen külön sorakoztatták fel a Kasztner-családhoz tartozókat, és külön a Brandt családhoz tartozókat. Akkor nagyon megijedtek, hogy szétválasztják őket a „családi” hovatartozás szerint, és a két –család” közül az egyik talán máshova, más körülmények közé kerül. De aztán nem történt semmi.) [...] Nagyon kevesük kivételével, akiket –díszül” vittek magukkal, bizonyítandó az akció „cionista” jellegét, csupa jómódú családról volt szó. S itt most legkevésbé se fontos, hányan tudták közülük, hogy mire megy a játék. Talán még  a családfők között is voltak olyanok, akiktől nem kértek semmi egyebet, csak pénzt (bizonyára külföldön deponáltat). A „svájci” csoporttal megmenekültek túlnyomó többsége a háború után nyugodtan aludhatott jó lelkiismerettel. „Utóvégre mitt tett Rezső?” - hallottam sokuktól. „Embereket mentett! S nem menthetett meg mindenkit” [Glancz, 1999.].

Dr. Nagy Sz. Péter történész állítása szerint „Kasztner Rezső bizonyára több ember életét mentette meg, mint akár Wallenberg, s biztos többét, mint Schindler, ám az ő hírnevének megteremtéséhez hiányoznak a Wallenberg család vagy Spielberg milliói.” [Nagy Sz., 2000.]

Másfelől, a deportálás túlélőjeként Fischer István éppen a fentiek ellenkezőjét nyilatkozta:

Alulírott [Nagy Sz. Péter állításával] ellentétben Kasztnert és társait nagyanyám, valamint családom több más tagjának meggyilkolásában való bűnrészességgel, s egyben személy szerint ellenem  elkövetett gyilkossági kísérlettel is vádolom. Alulírott ugyanis immár 56 esztendeje Kasztner Rezső és társai akarata ellenére vagyok még mindig életben.. [Fischer, 2000.] (kiemelések az eredeti szövegben)

Fischer István körbejárja a gondolatot, hogyan alakulhatott volna a magyar zsidóság sorsa, ha Kasztner Rezső a zsidóság intézményes megsemmisítésére vonatkozó pontos és részletes információját nemcsak a zsidóság elitjével, a hitközségi vezetőséggel és a cionista vezetőség szűk körével osztotta volna meg:

milyen hatással bírt volna a magyar közigazgatás „megdöbbentően hatékony” [...] munkájára, s egyáltalán a magyar köztudatra, ha idejében közismertté válik, ha nem másképp, akár csupán „suttogó propaganda” útján is, hogy  a lajstromozott, (rokonszenves, közömbös, vagy akár utált) sárgacsillagos szomszédokat-ismerősöket bizony nem kis közmunkára, hanem a biztos, iparosított halálba, a  gázkamrákba viszik? Vajon ugyanolyan zökkenőmentesen és hatékonyan zajlott-e volna le a deportálás? Nem került volna néhány (amolyan megátalkodott, kárörvendő) antiszemita is, aki talán mégis visszariadt volna például a bűnrészességtől a gyermekgyilkosságban, ha ezzel idejében expressis verbis szembesítik? Ha nem máshol, hát mondjuk például az árja-magyarok szigorúan vallásos köreiben? Ezt ne tudta volna Kasztner? Természetesen jól tudta. Csakhogy mindez eleve vajmi kevéssé érdekelte, lévén célja egészen más: néhány kivételezett menekítése, a többiek – Szabó Dezső kifejezésével élve – a „mezei zsidók” élete árán. [...]

Kasztnert mindenáron felmenteni, sőt, dicsőíteni igyekvő tétele milyen súlyos vádat tartalmaz: a feltételezést, hogy a magyar társadalom akkor is tapsolva hagyta volna elhurcolni zsidait, ha nyíltan megmondják neki, mire is megy a pakli: nevezetesen emberirtásra, tömeggyilkosságra. Ám ha ez így lenne, akkor miért kellett a gázkamrákat egyáltalán titokban tartani? Miért ködösítettek? Miért nem plakatolták  Eichmannék büszkén Magyarország-szerte a Zyklon-B-t? Miért íratták ehelyett Auschwitzból a hírhedt „am Waldsee-levelezőlapokat”?

Ebben a titoktartásban, a gyilkolás álcázásában vállalt – céltudatosan – jókora bűnrészt Kasztner. Minek ezt magyarázni, tagadni? Kinek áll ez érdekében? [Fischer, 2000.] (kiemelések az eredeti szövegben)

Újból Glancz Andrásé a szó, aki megpróbálja erkölcsi szempontból átvilágítani és összegezni a svájci különítmény megmenekülését: 

Ám nézetem szerint [a Kasztner-különítménnyel kapcsolatos] dolgok lényege nem is a jogi értelemben vett teljes igazság kutatása, hanem, hogy ki milyen lelkismerettel tette túl magát a holocaust zsidó szégyenfoltján. Nekem mindmáig rossz a lelkiismeretem, amiért életben maradtam egy disznóságnak köszönhetően, noha a véletlen szerencsén kívül semmi részem nem volt benne, és a deportáltak napján, de máskor is, ha rájuk gondolok, mindig bocsánatot kérek a gyerekektől, kislányoktól és fiuktól, amiért én élek, éltem és megöregedtem, noha az életbenmaradáshoz semmivel se volt több „jogom” náluk. [Glancz, 1999.].

7.  Üzenni a deportáló vonatra/vonatról

Lustig Tibor dr. munkaszolgálatos volt a nagyváradi állomáson, amikor a családját szállító deportáló vonat áthaladt. A peronról sikerült a vagonba zárt szüleivel és testvéreivel beszélnie: 

Mindenki zokogott, a megindultságtól alig tudtak szót váltani. Annyit sikerült még az induló vonat után kiáltania, hogy aznap hajnalban megnyílt a második, normandiai front; a család azzal bíztatta őt, az ottmaradót, hogy bizonyosan Kenyérmezőre viszik őket, mezőgazdasági munkára. Szüleit akkor látta utoljára, hat elhurcolt testvére közül is csak három tért vissza. [Lustig, 1996. 133.]

A fentihez hasonló történetet ír le Szilágyi András író. Frankovits István bányamérnök egy romeltakarító munkaszázadban dolgozott Nagyváradon. Megleste a Kolozsvárról befutó gettó-vonatot, amelyen barátja, Szilágyi András is rajta volt. Szólította és megtalálta a barátját. „A nyugati invázió felfrissítő újságát is [Frankovits mérnöktől] tudta meg az egész vonat.” [Szilágyi, 1977. 241.]

Singer Zoltán említi a dési zsidóságról szóló monográfiájában, hogy június 6-án délelőtt a Désről indított harmadik és egyben utolsó transzport emberei értesültek a nyugati haderők nagy partraszállásáról. „Itt-ott egy állomáson egy-egy bátor vasutas odasúgta a zsidóknak a jó hírt.” [Singer, 1970. II. 451.] 

Ritkább esetben a deportáló vonatról is lehetett hírt kijuttatni. Ilyen esetről számol be Ferencz Dóra, akinek sikerült a deportáló vonat marhavagonjából levelezőlapot küldenie Budapestre. A töltésen dolgozó, jól öltözött cseh vasúti tisztviselő egy óvatlan pillanatban kirántotta az asszony kezéből a lapot és a kabátja alá rejtette. A lap eljutott a címzetthez. A csehek humánusan viszonyultak a deportáltakhoz, nagy kockázatot vállalva vizet adtak be nekik. [Ferencz, é.n. 17-18.]

8.  A cenzúrázott sajtó - sorok között kiolvasható - hírei

Ellenállni a gonosznak című tanulmányában Karsai László az 1944. évi magyarországi sajtót elemezve megjegyzi, hogy „a napilapok, az egyébként rendkívül szigorú katonai, előzetes cenzúra dacára, rendkívül sok értékes információt közöltek a magyarországi zsidókérdés >>végső megoldásáról<< is.” [Karsai, 1999. 112.]

 Kolozsváron Kovács Katona Jenő 1944 május 23-án, vagyis az Irisz-telepi gettó legforgalmasabb napjaiban írja naplójába: „Az újságok feltünően üresek (Magyar Futárban cenzúra!). Az úgynevezett véleménycikkek teljesen megszűntek.” [Kovács Katona, 1977. 249-250.]

Ennek ellenére, mint erre könyvében Lőwy Dániel figyelmeztet, a hírekre kíváncsi kolozsvári polgár, a sorok között olvasva, a zsidók sorsáról is sokmindent megtudhatott a napi sajtó szűkszavú és látszólag semleges híradásaiból. Különösen a gettó felszámolása utáni hetekben árasztották el az olvasót a zsidó vagyon méreteit drámaian felnagyító újságcikkek. Céljuk valószínűleg az volt, hogy ellensúlyozzák a lakosságnak az elhurcolt zsidóság iránt ébredt ösztönös szimpátiáját. [Lőwy, 1998.]

Magyarországon köztudottan magas volt a polgári lakosság soraiból érkező feljelentések száma. Negyvennégy tavaszán a sajtó nemcsak feljelentett rejtőzködő zsidókról számolt be, hanem feljelentett zsidómentőkről, zsidó bújtatókról és főleg zsidó vagyon-rejtegetőkről is. A napilapokban közzétett rendőrségi és bírósági jelentésekből az önkényuralmi rendszer sorok között is olvasó polgára sokmindenre rájöhett. „A feljelentések nagy száma nem csak arra vall, hogy milyen sok ember jelentette föl embertársait, hanem arra is, hogy milyen sokan próbáltak meg az üldözött zsidóknak segíteni.” - állapítja meg Karsai [Karsai, 1999. 117.]

Véletlen folytan a Kertész család megúszta a kolozsvári gettóztatást: a családi házban felejtették őket. Később azonban, bizonyára feljelentés nyomán, őket is letartóztatták, és mert az Irisz-telepi gettót addigra már felszámolták, Budapestre vitték őket. Ott a felnőtteket Kistarcsára internálták a kiskorú gyereket pedig szabadon hagyták. Mureşan Kertész Judith felidézi, hogyan tartotta a kapcsolatot a szüleivel ebben az időszakban:  

A felnőtteket Kistarcsára vitték, tartani tudtuk a levélkapcsolatot. Olyannyira, hogy később még csomagot is tudtam nekik küldeni. A Szív utcából írtam Holán Tibi [dr. Holán Tibor] unokabátyámnak Nagybányára, ahol munkaszolgálatos volt. Egy adott pillanatban kaptam Tibitől valami pénzt. Két rendőr adta át. Amikor a rendőrök beállítottak a Szív utcába, nagyon megijedtem, mert amióta megvertek, nagyon féltem tőlük. Átadtak nekem ötszáz pengőt, hogy Tibi operált minket, és nagyon hálásak vagyunk. Attól kezdve küldtem csomagot Kistarcsára, egy kisebbet a férfiakhoz és egy duplát a nőkhöz. [Mureşan, 1997.]

9.  Am Waldsee levelezőlapok

A tulajdonképpeni Am Waldsee kis helység Württembergben, a svájci határ közelében. A jelzett esetben azonban Auschwitz fedőneve volt. A náci félrevezető gépezet ehhez hasonló szövegű levelezőlapokkal igyekezett a még otthon maradt zsidókat (és talán a keresztények kedélyeit is) megnyugtatni. Ezzel akarták elejét venni bármiféle pánik-hangulatnak vagy engedetlenségnek a még meglévő budapesti gettóban. [Erős, 1990.]

„[...] ideig-óráig ismerősen csengett a >>Waldsee<< szó, mert amikor annak idején néhány csoportot Magyarországról koncentrációs táborokba vittek, ismeretlen úticéllal persze, néhány családtag alkalomadtán kapott egy-egy levelezőlapot, előre rányomtatott szöveggel és a deportált saját kezű aláírásával. Ez annál inkább alkalmas volt a hozzátartozók megnyugtatására, mert a postai bélygzőn világosan kivehető volt: >>Am Waldsee<<.” - idézi fel visszaemlékezésében László Károly pécsi születésű Baselben élő pszichoanalista és színműíró. [László, é.n. 3.] Az Am Waldsee levelezőlapok az auschwitzi gázkamrák árnyékában íródtak - erősíti meg Dán Ofry is. [Ofry, 2000. 91.]

Lustig Olivér fejezetet szentel annak feltárására, hogyan keletkeztek e postai levelezőlapok. A barakkba jött egy fegyencruhás írnok, aki csak annyiban különbözött a többiektől, hogy fekete színű karszalagot viselt Schreiber (írnok) felirattal és kezében ceruzát tartott. Mély benyomást gyakorolt a fegyencekre, hogy az egyik társuk kezében ceruzát látnak. Közölte az emberekkel, hogy a tábor vezetősége jóváhagyta, hogy a hazájukban élő szomszédaikkal, barátaikkal, bárkivel levelezhessenek. Ezzel előre megírt  levelezőlapokat vett elő, és felszólította a barakk lakóit, írják alá, és adjanak meg címet, ahová küldeni akarják. A levelezőlap szövege ez volt: „Ich bin gesund und es geht mir gut.” (Egészséges vagyok és jól megy dolgom.) A Blockälteste (barakkvezető) mindenkit sürgetett, hogy írja már alá. Néhányan az asztalhoz ballagtak, mások pedig hevesen vitatkoztak azon, küldjenek-e lapot. Az indítványt gyanakvással fogadták, mert ezzel esetleg még otthon maradt családtagokat lepleznének le vagy keresztény barátokat sodornának veszélybe. Másfelől, a deportáltaktól érkező életjel a hatóságok javát szolgálná, mert azt bizonyjtaná, az elhurcoltak megvannak és dolgoznak.

Hosszas tépelődés után Lustig Olivér mégis úgy döntött, hogy ír testvérének, Tibornak, aki Nagyváradon munkaszolgálatos és akinek tudja a pontos címét (110/66 munkaszázad, Nagyvárad). Az írnoktól engedélyt kapott, hogy üres képeslapra ő maga írhasson német nyelven. „Ich bin her glücklich angekommen” (szerencsésen megérkeztem ide) - írta testvérének.

Mint utóbb kiderült e rövid és személytelen közlésnek is volt információ értéke. A nagyváradi munkaszolgálatosok között futótűzként terjedt el a hír, hogy Lustig Tibor levelezőlapot kapott egy deportálttól. A férfiak összegyűltek és a lap kézről-kézre járt. Egyedül írta alá, ami annyit jelent, hogy a családokat szétválasztották. A feladás helye: Am Waldsee, amiről senki sem hallott. Végül a tizedestől sikerült térképet szerezniük, és hosszas keresés után találtak ilyen nevű helységet Németország és Svájc határán. Ebből mindenki ráébredt, hogy a cím hazugság, bizonyára jól elrejtett helyen tartják az embereket, ahol bármit csinálhatnak velük. [Lustig,  1960. 91-101.]

Az Am Waldsee levelezőlapok mindenhová megérkeztek: polgári címre, munkatáborba, sőt még a börtönbe is. Fekete Györgyné Heves Marianne tudott róla, hogy a kolozsvári Nemes Öcsi, aki a deportálás idején munkaszolgálatos volt, „jött lapja Am Waldseeről[38], az apjától, hogy jól van, akkor, amikor az már régen a Mennyek országában volt.” [Heves, 1996.] Szilágyi András író meséli Dülőutak a pokol felé című önéletrajzi írásában, hogy Auschwitzből küldött, Am Waldseeből keltezett, életjelt adó levelezőlapját a 16. számú hadbírósági zárka politikai elitéltjei megkapták, „ami nem csekély izgalmat keltett a zárka lakói között és az összes börtönökben.” [Szilágyi, 1977. 251.] Weisz Vilian maga is küldött Auschwitzből három-négy levelezőlapot: típus lapok voltak, „jól vagyunk, egészségesek” szöveggel, csak aláírni és megcímezni lehetett. A levelezőlapokat a Lageralteste és a capok osztották ki. Weisz Vilian pusztatopai[39] szomszédainak címezte őket: Zahan Vasile, Nemes Tódor és Crisan Gheorghenak, akik megkapták, és el is hitték, hogy a deportáltak tényleg jó helyre kerültek. [Weisz, 1999.]

Úgy tűnik, az Am Waldsee-akció legfennebb ideig-óráig érte el félrevezető célját: a keresztények is csak részben hittek e lapoknak. Hirschorn József, az ismert Sonnenfeld nyomdát üzemeletető család sarja, levelezőlapot küldött barátjának, Réhon József tanárnak, aki a deportálás idején Nagyváradon élt. Erről fél évszázaddal később, a közben Aradra költözött Réhon József így emlékezett:  

Hirschorn Jóskától két levelezőlapot kaptam. Egy igazán megnyugtatóan hangzó, fürdőhelyszerű helységben bélyegeyzték.

Válaszoltam. Ma már tudom, feleslegesen.

Többet nem találkoztunk.

Még egyszer közel kerültem hozzá, legalábbis a hamvaihoz, amikor egy lengyelországi kiránduláson meglátogattuk az auschwitzi haláltábor maradványait. [Réhon, 1997. 13-14.]  

10.  A munkaszolgálatosokról kiszivárgó hírek és a munkaszolgálatosok  tájékoztatása

Magyarország lakossága annyira nem volt tudatában a Voronyezsnél állomásozó munkaszolgálatosok életkörülményeiről, hogy tragikomikus jelenetek is származtak belőle. Ilyen esetet mondott el dr. Fekete György kolozsvári ügyvéd, a Donnál megsemmisített második magyar hadsereg kevés túlélőjének egyike:

Negyvenháromtól észak-erdélyi románok is jöttek munkaszolgálatra. Nekik azonban sokkal jobb dolguk volt, mint a zsidó munkaszolgálatosoknak. Piros-fehér-zöld karszalagot viseltek, mehettek szabadságra, és ugyanolyan kosztjuk volt, mint a katonáknak. De akkor már nekünk sem volt annyira rossz, mert [időközben] Kállay Miklós lett a kormányfő. Nagybaconi Nagy Vilmos miniszter Tanító Béla tábornokot bízta meg, hogy ránk felügyeljen. A koszt is és a bánásmód is sokat javult. Akkortól kaphattunk csomagot is. Ezek névhez szóló csomagok voltak, de mire megérkeztek, a címzettek nagy része már nem élt. Akkor kiosztották századonként. Egyik ilyen alkalommal kapott valaki egy pesti fiúnak szóló tenisznadrágot. Annyira nem tudták kérem, hogy mit kell küldeni a munkaszolgálatosoknak. [Fekete, 1996. 1998.]

Nem meglepő, hogy az otthoniak ennyire tájékozatlanok voltak, hiszen a fronton mozgósított munkaszolgálatosoktól csak ritkán és esetlegesen érkezett hír. Szabó József főkönyvelő az ukrajnai frontról csak szabadságra hazatérő társai révén üzenhetett:

Később mint sokan mások, mi is kaptunk a frontról kis nyomtatványokat, hogy küldjünk ékszert és pénzt a családtagjaink megsegítésére. Apámról sokszor hetekig,hónapokig nem tudtunk. Néha katonák jöttek szabadságra és rövid levelet hoztak tőle. [Szabó, 1998.]

Az információáramlás szempontjából érdekes történetet mondott el dr. Neufeld György szakorvos, aki Ukrajnában teljesített munkaszolgálatot. Az alábbiak a szovjet partizánok rendkívüli tájékozottságát tükrözi, de erdélyi vonatkozásai miatt méltán lehet helye a tanulmányban. Neufeld doktort eredetileg beteghez hívták egy faluba, és ehhez eltávozási engedélyt kapott parancsnokától. A helyszínen derült ki, hogy ez csak fedőakció volt, hogy a partizánok beszélhessenek vele. 

[Miután jól megetettek minket] átvittek egy másik házba, ahol az asztalnál két hófehér köpenybe öltözött férfi és egy nő ült, a nyakukban géppisztoly lógott. Kezet fogtak velünk és elmondták, hogy ők egy partizánegységet képviselnek. Szükségük lenne orvosra. A századból hajlandóak átvenni, névszerint megjelölt személyeket. Engem is nevemen ismertek. Név szerint tudtak Székely Bandiról is és még vagy 12-13 jobb kondícíóban levő emberünkről.

„Ti soha sem fogtok hazakerülni, mert nem azért hoztak ki titeket, hogy hazavigyenek. Mind el fogtok pusztulni és a családjaitokat is elpusztítják.” - mondták. Ez 1942 decemberében vagy 1943 januárjában történt.

„Beszéljétek meg a többiekkel. Holnapután a ti századotok továbbvonul egy másik helységbe." Ők tudták, amit mi még nem, sőt még a századparancsnokunk sem tudott.

„Ahogy kimentek a faluból, van egy nagy kanyar. Ott fog állni egy öregasszony. Rád fog nézni és ha te bólintasz, az azt jelenti, hogy hajlandóak vagytok [velünk] maradni. Ha nem bólogatsz, annyit jelent, hogy nem vagytok hajlandóak. A többit bízzátok ránk."

Összehívtuk azt a tizenkét embert. Nálunk mindig jártak hírek, hogy hazavisznek minket: „négy hét múlva jön a váltás és mehetünk haza". Ha megszökünk, mi lesz a családunkkal? [Biztosan] felelősségre vonják majd őket. Úgy határoztunk, hogy nem megyünk. [Neufeld, 1996.]

Az 1943. évi magyar sajtó agyonhallgatta a második magyar hadsereg Don-kanyarban bekövetkezett pusztulását, és százötvenezer halottjának megsiratása később is elmaradt - írja Nemeskürty István Requiem egy hadseregért című könyvében [Nemeskürty, 1973. 8.] A hatóságok mindent elkövettek annak érdekében, hogy minél teljesebb legyen a hírzárlat, és a frontról visszatérőket a polgári lakosságtól elszigetelje. A tiltás egyaránt vonatkozott a honvédekre és a sárga karszalagos munkaszolgálatosokra. A hadsereg életben maradt töredékét internáltként kint tartották, nehogy az emberek otthon elmeséljék, amit átéltek  Még a tábori posta sem működik, „a riadt családtagok sürgető kérdéseire azt feleli a Magyar Katonaújság márciusban, hogy >>a mozgó harcok miatt<< elérhetetlenek a magyar honvédek...” [Nemeskürty, 1973. 197.] Később ugyanott felhívják a lakosság figyelmét arra, hogy mellőzze a Debrecenbe hazatérő sebesültek látogatását, „mert azokkal az érintkezés úgysem lehetséges”. [Nemeskürty, 1973. 1999.]

Aki  a halálra ítélt hadseregből mégis életben maradt, ahhoz még szólni is tilos; és ha, hazakerülvén mégis szólani mer,: érte megy a csendőr a legtávolabbi tanyára is, elviszi és lecsukatja. [...] Csend és hallgatás a parancs, csendbe és tettetett közönybe burkolózik az ország. [Nemeskürty, 1973. 1999.]

A doni vereség mértékét a hatóságok megtévesztő hírek terjesztésével próbálták eltussolni. A romániai különleges hírszolgálat 1943. szeptember 4-i jelentése szerint a magyarországi propaganda a dél-erdélyi és bánásági magyar kissebbség körében, például Nagyenyeden azt híreszteli, hogy Magyarország csak a látszat megőrzéséért és német nyomásra küldött csapatokat a keleti frontra. A magyarok vesztesége mindössze ötezer halott, azok is többségükben nem magyarok: románok, szerbek, csehek, ruténok, stb. [Fatu, 1999. 294.] 

A szigorú tiltás ellenére sem lehetett a zsidó munkaszolgálatosokat a polgári lakosságtól elszigetelni. A 110/66-os munkaszázad tagjaként Lustig Tibor úgyszólván naponta jutott friss hírekhez. Mivel a lebombázott vasúti sínek helyreállításánál dolgozott, naponta láthatta a nyugati irányban átrobogó zsúfolt vonatokat. Menekültek azok, akiket felelősségre vonhattak volna. [Lustig,  1960. 252-253.]

Fekete György ügyvéd Oroszországban érte meg Magyarország németek általi megszállását. Az eseményről ellentmondásos hírek keringtek:

Negyvennégy márciusában egy lengyel faluban voltunk. Március 19-én, Magyarország német megszállása napján, csapatunkat bevetették az oroszok ellen. A bakák úgy tudták, hogy a budapesti német követ lett a magyar miniszterelnök. [Holott] fordítva volt: a németországi magyar nagykövet, Sztójay Döme lett a miniszterelnök. [Fekete, 1996. 1998.]

11.  A koncentrációs tábor belső híreinek terjedése

Fejezetünkben újból csak a kérdéskör rendelkezésünkre álló erdélyi dokumentumaiból tallózunk. Külön alfejezetet szántunk a koncentraciós táborokba érkező foglyokkal szemben alkalmazott megtévesztésnek és félrevezetésnek, a láger valóságával kapcsolatos hírek terjedésének, illetve a túléléshez erőt és hitet adó fronthírek beszivárgásának. 

11.1.   Megtévesztés és félrevezetés a koncentrációs táborban

Mengele, a „halál angyala”, gyakran udvarias meghajlással küldte a halálba azt a fiatalasszonyt, aki gyermekét nem akarta idős szüleire testálni. Élete végéig a gyerekkel maradhat! - mondta ilyenkor színlelt jóindulattal. A fiatalasszony akkor még nem tudhatta, hogy az élet számára már csak egy órát jelent.

Hasonlóan járt el a segesvári származású gyógyszerészdoktor, Capesius[40] is, aki - a láger gyógyszerszakértői- és kezelői feladatkörét meghaladva - gyakran szelektált az auschwitz-birkenaui rámpán. Íme két erre vonatkozó utalás:

[...] Holán Tibi édesapja, Herskovits Jóska is a mi csoportunkban volt, aki nagyon jól ismerte Capesiust. Megörült neki, amikor meglátta, és elmondta neki, hogy beteg volt. Erre Capesius azt „ajánlotta" neki, hogy akkor menjen bal oldalra, mert ott a gyerekekkel és az öregekkel jobb körülmények között lesz. Tehát ő mint kvázi jótétet közölte vele [azt, hogy egyenesen a halálba küldte]. [Rosenfeld, 1997.]

11.2.  A láger valósága a szigorú tiltás ellenére is ismert volt

Lustig Oliver transzportjával 465 „éptestű” személy érkezett Auschwitzba. Alkalmasnak találták őket munkára, így egyelőre életre ítélték mindannyiukat. De már érkezésük napján szembesültek a szörnyű felismeréssel, hogy megsemmisítő táborba kerültek. A régebben ott tartott foglyoktól tudták meg, hogy soha többé nem fogják viszontlátni családtagjaikat, akiktől a rakodónál elválasztották őket. A tábor tapasztaltabb lakói közlik velük, hogy a krematórium kéményéből felszálló fekete, fojtóan nehéz szagú füst mindaz, ami az aznap érkezett családtagokból megmaradt. A másnapi füst már más házastársak és gyermekek halálát fogja jelezni. Az újonan érkezettek megpróbálták a valóságot nem elfogadni, a hallottakat ideig-óráig nem tudomásul venni, hazugságnak nyilvánítani. Mivel emberi ésszel nem felfogható, hogy védtelen embereket, főleg anyákat és gyermekeket tömegesen elpusztítsanak. Más Häftlingek rövidesen beleőrültek a valóság tudatába. [Lustig,  1960. 33-35.]

Mások hosszabb-rövidebb ideig keresték a gyermekeiket, szüleiket vagy rokonaikat  ameddig megtudták a szörnyű valóságot.

[Auschwitzba érkezése utáni napokban a kolozsvári Kappel Anna nőgyógyász] állandóan járt és érdeklődött, hogy hol vannak az öregek és a gyerekek. Egyszer egy SS-nő azt mondta neki, hogy a „H-lágerben" vannak. A nővérem megkérdezte, hogy hol van a H-láger? Erre egy másik SS-őr azt válaszolta, hogy a H-láger a Himmel-Lágert jelenti. Vagyis, hogy az égben vannak. A nővérem ma sem tudja túltenni magát ezen. [Rosenfeld, 1997.]

Rózsa Ágnes, Nagyváradról deportált tanárnő, az auschwitzi lengyel foglyok kíméletlen közléséből már az első napokban értesült a Himmel-Lagerről:

A lengyel férfiak már az első napokban, kezükkel a füst- és lángcsóvára mutatva, szemünkbe vágták:

- Látod? Az a „H"-láger,  ott az anyád, apád, ott vannak a gyerekeid! Mindenki, akit szerettél már ott van a Himmel-lágerben, s te is mész majd nemsokára a füstbe! [Rózsa, 1970. 42-43.]

Néhány héttel odaérkezésünk után megkérdeztem egy barátságosnak látszó őrtől, tudna-e nekem hírt adni anyámról és nagynénémről. Meglepődve nézett rám, és nevetésben tört ki, majd a krematórium füstgomolygjára mutatva azt mondta: „Nem tudtad, hogy már az érkezésük napján mindegyiküket elgázosították?" Ez rettenetes sokkhatást gyakorolt rám. [Katz, 1998.] 

Simon Magda nagyváradi író, újságíró a szájról szájra terjedő közlésekből tudta meg az auschwitzi krematóriumok rendeltetését, amelyek a ciángázzal elpusztított emberek földi maradványait nyelik el: 

Szájról szájra jár a suttogás a ciángázzal megölt öregekről, betegekről, gyermekekről. Akiket aztán nyomban elhamvasztanak.

A fülem hallja, amit mondanak, a szemem látja a minduntalan felcsapódó lángokat, orromat facsarja a különös, émelyítően édeskés perzsszag, az agyam mégse képes felfogni, befogadni, hogy ez lehetséges.

Hát hol van a világ? az egyházak? a kersztény Európa? [Simon, 1975. 73.] 

Minden tiltás ellenére, a lágerrel kapcsolatos információ a drótkerítésen belül "szabadon" áradt, mint ahogyan azt Magyarország más részeiről származó foglyok nyilatkozatai is alátámasztják.[41]

A tizenkettedik auschwitzi Sonderkommandó lázadásának híre rövid idő alatt a tábor minden foglya számára ismertté vált. Az ellenszegülők bátorsága - tragikus sorsuk ellenére is - bátorította a foglyokat, akik érezték, hogy már közeledik a német összeomlás: 

1944 koraőszének egyik reggelén a szokásos reggeli Appel, azaz létszámellenőrzési sorakozó helyett szigorú barakkzárlatot rendeltek el. Az SS-őrség ordibált, vezényszavakat hallottunk, a levegő feltelt elektromos töltéssel. Később megtudtuk, hogy mi volt a feszültség oka: a krematóriumban feladatot teljesítő foglyok fellázadtak. A lágerőrségnek több órára volt szüksége, ameddig a lázadást sikerült elfojtania. A lázadókat kivégezték.[42]

Ez a lázadás nagy lelkierőt adott nekünk. Úgy éreztük, hogy közeledik a felszabadulás órája, ha már Auschwitz területén is kitört a lázadás. Felszabadulunk, biztosan felszabadulunk! - ezt éreztük, annál is inkább, hogy már korábban is volt erre utaló jel. [Nussbaum, 1997.]

Az auschwitzi Sonderkommando lázadásának és a krematórium felrobbantásának híre a női táborba is eljutott. Mi több, Rózsa Ágnes előzőleg búcsúlevelet kapott barátjától, Rácz Bélától: „akadt olyan Häftling, aki be merte ezt a búcsúlevelet csempészni a női lágerbe. Az is az életével játszott...” [Rózsa, 1971. 102.]

Ezerkilácszáznegyvennégy Jóm kippurján[43] Nussbaum László is búcsúüzenetet kapott Mengele által kiszelektált öccsétől. A megrendítő történetből csak a levélre vonatkozó részt idézzük: 

Öcséd kért tőlem papírt és ceruzát, itt van az üzenete - mondta. Ezzel a kezembe nyomott egy kartondarabkát, amelyen néhány sor állt, tintaceruzával: „Drága Laci, tudom, hogy engem jó helyre visznek, nem fogok többet éhezni, fázni, kinlódni. Kívánom, hogy felszabaduljál, és legyen hosszú, szép életet! Vigyázz a szüleinkre, hogy ne keresedjenek el miattam. Sanyi”

Szerettem volna üzenetét megőrizni, ameddig élek, de nem sikrült. Amikor a munkatranszportba jelentkeztem, előbb fürdő-fertőtlenítőbe vittek, és miután onnan kiléptünk, mindannyian más csíkos ruhát és alsóneműt kaptunk. Régi holmimmal együtt eltűnt az üzenet is. Bármikor fel tudom azonban idézni a szövegét, betűit és a kartondarabka formáját is. [Nussbaum, 1997.]

Az észak-erdélyi származású Tuvel Szerén a Ravensbrück-i koncentrációs táborban budapesti orvosnőtől hallotta, hogy a nácik különböző vegyi anyagoknak az emberi szervezetre gyakorolt hatását a foglyokon tanulmányozzák. Ezért akkor sem közeledett a kórházépülethez, amikor betegnek érezte magát. [Bernstein, 1999. 216.]

József úgy talál rá Szerén nagynénjére, hogy a táborban hallotta, hogy budapesti magyar asszonyokat hoztak Türkheimba. Mivel tudta, hogy erdélyi nagynénjét Budapestről hurcolták el, a kerítés mellett várta a vonatról leszálló asszonyokat. [Bernstein, 1999. 252.]

A lágerekben megtévesztő  híresztelések is szárnyra kaptak:

Különböző hírek voltak - emlékezik dr. Rosenfeld Éva. - A lágerben egyszer jöttek és az emberek kezét vizsgálták, hogy keresnek valamilyen finom munkára embereket. Akik kezének bizonyos konformációja volt. Ez is mind megtévesztés volt. [Rosenfeld, 1997.]

Végülis nehéz fizikai munkára vagy legfennebb fegyvergyárba osztották be a foglyokat.

Olykor egy ruhadarab is információ-hordozóvá válhatott: Auschwitzban a varrónő egyik fogolytársán felismerte azt a ruhát, amit ő varrt Tamara nevű testvérének. Ezt csak úgy viselhette az idegen asszony, ha előzőleg Tuvel Tamara is Auschwitzba került, és megkapta a testvér számára nyolc évvel korábban készült ruhát. [Bernstein, 1999. 242.]

A kolozsvári Székely Imre műegyetemi tanár idézte fel, hogyan terjedt az információ a buchenwaldi koncentrációs táborban. Osztálytársa, Fränkel Joki, francia megkülönböztető jelet viselt, így szabadon közlekedhetett a lágerben. Tőle tudta meg, hogy öccse, Székely László is Buchenwaldba érkezett és ugyancsak Joki tette lehetővé a találkozást.

Egyik alkalommal, amikor Bochumból egy transzport érkezett Buchenwaldba, megtudta, hogy László öcsém is közöttük van. Joki ugyanis minden transzportban kereste a kolozsváriakat remélve, hogy rátalál [bátyjára, Fränkel] Dodóra. Azonnal értesített arról, hogy az öcsém megérkezett. Később szerzett nekem Passierscheint (engedélyt), hogy találkozhassam vele. Enélkül a fogolynak még a szomszéd barakkig sem volt szabad elmennie. [Székely, 1998.] 

11.3. A koncentrációs táborba beszivárgó fronthírek erőt és hitet adtak a szenvedés elviseléséhez, az életbenmaradáshoz

A fronthírek és ezen belül a német csapatok vereségeinek híre létfontosságú volt a koncentrációs táborokban fogvatartott emberek számára, mert szenvedésüknek véges és megérhető időhatárt szabott. Naplójában Rózsa Ágnes megemlíti, hogy „Auschwitzban >>D-vitamin<<-nak hívták (deportáltakat éltető) a hasonló híreket [...] A hinni, bízni akarás, a derűlátás csodával határos volt [a láger] körülmények között [...]” [Rózsa, 1971. 57-58.] „Naponta lobbannak fel és hunynak ki a legkülönbözőbb reménykeltő hírek” - írja auschwitzi emlékezésében Simon Magda. [Simon, 1975. 103.]

E hírek a legváltozatosabb módon hágták át a szigorú hírzárlat előírásait: németországi katonai üzemekben egy-egy jóindulatú német mester vagy őr újságot csempészett oda a munkásasszonyoknak vagy a szabadon közlekedő olasz munkások hozták a híreket, franciaországi bányákban magyar származású munkások továbbították a frontállás krónikáját. Munkaszolgálatról később koncentrációs táborokba került zsidók naprakész adatokkal szolgáltak a kinti eseményekről vagy baloldali múltjáért lágerbe zárt német kápó az SS-tisztektől ellesett beszélgetést mondta tovább a foglyoknak.

Weisz Viliant Auschwitzból franciaországi vasbányákba vitték, tárnákat betonozni. Oda is beszivárogtak a hírek a Magyarországról emigrált munkások révén, akik még a XIX. század végén kerültek volt oda, de megtartották nyelvüket, még magyar nyelvű újságuk is volt. Nem lett volna szabad a foglyokkal érintkezniük, de ők, az előírást megszegve, magyar nyelven tájékoztatták Weisz Viliant a front állásáról. így értesült a normandiai partraszállásról is. A németek nem értették, azt hitték egymás közt beszélnek, a saját dolgaikról. [Weisz, 1999.]

Önéletírásában Herczeg Emil dr. felidézi, miként szerzett tudomást a guseni koncentrációs táborban a Hitler elleni 1944. július 20-i merényletről: 

Mi, az éjjeli munkások felsorakoztunk ugyan, vacsorát is kaptunk, de nem mentünk munkára. Éreztük, hogy valami rendkívüli történt, hiszen még a vasúti vágány sérülése esetén is kivittek minket dolgozni. Legfeljebb gyalog mentünk, és három órával hosszabb volt a munkanap. Az SS-legénység is furcsán viselkedett, nem jártak a kerítés körül, csak az őrtornyokban láttuk őket. Vacsoráztatás után megtudtam Kurttól, a [kommunista múltja miatt fogvatartott] Winkel kápótól, hogy mi történt.

Volt velünk a táborban egy poznani származású lengyel patológus, akit reggel kikísértek egy táboron kívüli boncolóterembe, és ott végezte a munkáját. [...] Ez az orvos mondta Kurtnak, hogy a közelében beszélgető SS-tisztektől hallotta: merényletet kíséreltek meg Hitler ellen. Nem tudott senki a merénylet kimeneteléről.

A hír szájról szájra terjedt. [...] Amint másnap felsorakoztunk az Appellra, és a reggelit a szokásos verés kíséretében osztották ki, megértettem, hogy a merénylet nem sikerült.  [Herczeg, 1996. 46-47.]

Simon Magda nagyváradról elhurcolt író, újságíró Auschwitzban szerzett tudomást a Hitler elleni merényletről. Erre A nagy futószalagon - riport a halálról című önéletrajzi írásában emlékezik: 

A Hitler elleni merénylet híre már délelőtt szétfutott a táborban. A WC-Sender[44] értesülései sohasem bizonyultak igaznak, a WC-Sender fantáziája egyáltalán nem terjedt idáig. De a merénylet hírét a blokovák és orvosnők szájából hallottuk. Ők biztos forrásból, a táborba jövő németektől értesültek az eseményekről. így tudtuk meg, hogy aznap július 2-a van. Éppen születésem napja. Első és utolsó Auschwitzban. Úgy éreztem, fejedelmibb születésnapi ajándékot halandó még nem kapott a földön. [Simon, 1975. 71.]

 

Ezerkilencszáznegyvennégy telén Herczeg Emil Mauthausenbe került, ahol volt munkaszolgálatosoktól szerzett tudomást arról, hogy mind a keleti, mind a nyugati fronton a szövetségesek halálos csapásokat mérnek Hitler csapataira:

 

A német lakosság teljesen demoralizálódott. Utolsó tartaléknak behívták a 15-16 éves fiúkat, és néhány nap kiképzés után ágyútölteléknek használták fel őket. Az otthon maradt asszonyok és öregek a hadiiparban és a mezőgazdaságban dolgoztak, férfi munkaerő nemigen akadt, csak a nagyon súlyosan sebesült frontkatonák, akiket hazaengedtek. A volt munkaszolgálatosok bizakodtak. Szerintük a német hadseregnek rövid időn belül le kell tennie a fegyvert.

Ebben a reményteljes légkörben én is erőt és bátorságot merítettem. Kezdtem remélni, hogy mindezt túlélem.  [Herczeg, 1996. 66-67.]

Sebestyén György kolozsvári származású Bukarestben élt állami-díjas műépítész idézte fel, hogyan jutott információhoz a buchenwaldi koncentrációs táborban, a földalatti kommunista szervezkedés által: 

Az illegális szervezet kifogástalanul működött, s többek között arról gondoskodott, hogy fokozza lekierőnket. [1945 januárjában] pár naponként Petru Muresan orvossal találkoztunk, aki a legfrissebb hírekkel tájékoztatott bennünket a front alakulásáról, a szövetséges csapatok győzelmeiről. [Sebestyén, 1985.]

A buchenwaldi információáramlást 1945 áprilisában, a tábor feloszlatását megelőző időszakban Iosif Micu írja le:

A tájékoztatási hálózat tökéletesen működött s rendszeresen tájékoztatta a csoport vezetőségét a legújabb eseményekről és feladatokról. Egy fiatal francia tiszt tartotta velünk az összeköttetést. Ismertem. Egy időben egyazon barakkban laktunk. Gondoskodtak róla, hogy a híreknek egy részét mindenkivel tudassák. [Micu, 1971. 107.]

A hír, hogy az orosz csapatok átkeltek a Kárpátokon – kerülőúton – az auschwitzi lágerbe is beszivárgott. A hírközlés lehetséges mechanizmusát Lustig Olivér tárja fel (kommunista befolyástól nem mentes) 1960-ban közölt regényében: 

A hír nehezen jutott el Birkenauba. Talán egy az erdő sűrűjében megbújt partizán hallotta rádión vagy egy szovjet repülőgépről ledobott röpcédulán olvasta. Azután, rejtett és a Gestapo számára ismeretlen úton leereszkedett az erdőből a Visztula partjára. Onnan egy összekötő ember még nehezebb és kockázatosabb körülménzek között Auschwitzba továbbította. Úgy tűnik, a hír [este] ért Auschwitzba, amikor a foglyok visszatértek a munkából.

Birkenau mindössze három kilométerre van Auschwitztól. Mégis, ki tudja mi okból, a hírt nem tudták azonnal továbbítani. [Így csak] néhány óra késéssel érkezett meg. Éjszaka lett, amire a B.II. lágerbe elérkezett. [Addigra] a fegyencek [már] kimerülten aludtak. [Lustig,  1960. 76.]

De a hírhozók nem várták meg a reggelt, mert tudták, hogy egy bíztató hír a nácizmus bukásának várható közeledtéről sokaknak életmentő lehet.

Azok, akik a hírt megkapták, tudták ezt és nem várták meg a reggelt. A B.II.a. lágerből átment a B.II.b-be– a c-be– a d-be és íme most, néhány órával éjfél utána B.II.e lager 21. barakkjába érkezett.

Néhány másodperccel később az egész barakk talpon van. Öleljük, csókoljuk egymást, kiabálunk. [Lustig,  1960. 76-77.]

Simon Magda említi meg, hogy hiába próbálták a németek úgy beállítani, hogy ők robbantanak a láger közelében, Auschwitz női táborában az egyik jóindulatú SS-őr, Hans közvetítésével kitutódott, hogy „szó sem igaz a robbantásokból... Az oroszok ágyúznak éjjel-nappal, már csak harmincöt kilométerre vannak...” [Simon, 1975. 105.]

Nussbaum László kolozsvári főkönyvtáros mondta el, hogy Auschwitzban az emberek nemcsak éhesek voltak, hanem információéhesek is. A lágerben a Nagynémet Birodalom valamely agyoncenzúrázott újságjának foszlánya is fontos híreket továbbíthatott a külvilágtól elzárt embereknek:

Íróeszközzel és papírral a foglyok nem rendelkeztek. Néha lehetett nagynehezen szerezni egy-egy darabka papírt, de főleg kartont, összeszakított margarinos dobozkákat. Egyféle papírt, főleg újságpapírt, tilos volt a katonai őrségnek behoznia a láger területére. Ennek ellenére, ki tudja miképpen, június végén vagy július elején valaki talált egy összegyűrt, piszkos Völkischer Beobachter darabkát. Gondolható, hogy nemcsak ételre, hanem hírekre is éhesek voltunk. Nos, ebben az újságfoszlányban volt egy hír (jóllehet a cikknek az eleje és a vége is hiányzott), amely az elkeseredett normandiai harcokról számolt be. Innen tudtuk meg, a német szakértők elemzéséből, hogy megvalósult a partraszállás, létrejött a második front. Csak bírjunk ki még néhány hetet - vélték az optimisták. Még egy-két hónap, és felszabadulunk - mondták a pesszimisták. [Nussbaum, 1997.]

A nürnbergi Siemens-műveknél suttyomban olvasott német újságokból is sikerült kihámozni a front állására vonatkozó híreket, például azt, 1944. december 16-án a német hasdereget a Sombre és Meuse között majdnem körülzárták. Alig egy hónappal később, 1945 januárjában újságcikkek ecsetelték az orosz katonák rémtetteit „az elfoglalt területeken”. Habár e híreknek nem sok hitelt adtak, követhető volt belőlük a szovjetek gyors előnyomulása. Február 19-én Stuttgart tizenkét órán át tartó bombázásáról tudósítottak a német lapok, amiből arra lehetett következtetni, hogy a város elesett. „Ez csak találgatás azok részéről, akik a sorok között is olvasni próbálnak.” - jegyzi fel naplójában Rózsa Ágnes. [Rózsa, 1971. 57. 115. 147.]  Újságolvasásról nyilatkoztak Magyarország más részeiről elhurcolt személyek is, például Vécsey Magda pécsi lakos[45].

Később, 1945 márciusában Holleischenben az információforrások befagytak és ezt elviselni ugyanolyan nehéz volt, mint az éhezést. A megbízhatatlan hír szinte rosszabb a semminél véli a naplóíró: 

„Azt mondják..." „állítólag"... „úgy hisszük"... „úgy hírlik..." - így néznek ki mostanában a mi pontos híreink. Újságnak színét sem láttuk, mióta itt vagyunk Az üzemben dolgozók közül alig egy-kettő ha megérti hozzávetőleg, amit a velük dolgozó francia nők meg férfiak mondanak.

A kőbányában nincs ki szóba álljon velünk. Még maguk a súlyos kövek is hamarabb szólalnának meg, mint az SS-legény [...]

Ötven, százötven, hetven, kétszázhatvan kilométerre vannak tőlünk: naponta más-más távolságot suttognak a hírhordozók. Szinte rosszabb a semminél. [Rózsa, 1971. 169-170.]

1945 áprilisában a landsbergi tábor lakói is értesültek arról, hogy a szovjet csapatok már Berlinhez közelednek. A hírt sem a szögesdrót, sem az őrtornyok, sem pedig a gépfegyveres SS-katonák nem tudták feltartóztatni. Az foglyok újongtak örömükben, izgatottak és türelmetlenek voltak. [Lustig. 1960. 216.]

László Károlyt felszabadulása előtt Dachauból vonatra rakták és rabtársaival együtt hat hétig vonatoztatták, látszólag minden cél nélkül. Ilyen körülmények között is megtudták a fontos híreket: 

Egyik este elterjedt a hír, hogy Berlinben meghalt a német nép „nagy Vezére”. A halál körülményeiről a legkülönbözőbb verziók voltak forgalomban, beszéltek gyilkosságról, öngyilkosságról meg egyéb halálnemekről is.  Számunkra roppant fontos volt a hír, talán még a haldoklók is megkönnyebbülten haltak meg. Az SS-ek nem szóltak semmit, változatlan arckifejezéssel járkáltak közöttünk. [László, é.n. 37.]

Közvetett információt szolgáltatott az őrök hirtelen megváltozott viselkedése is. Rózsa Ágnes mondja el naplójában, hogy valahányszor az SS-őrök mentegetőző álláspontra helyezkedtek, a láger asszonyai tudták, hogy a front minden bizonnyal közeledik hozzájuk: „Nagyon közel lehetnek már jobbra vagy balra felszabadítóink”, ha őreink előre mosakszanak - vonták le a következtetést. [Rózsa, 1971. 85.] Ugyancsak Nürnbergben, 1945. január 16-án, munkavégzésre kivezényelt asszonyok hozták a hírt a városból, hogy Münchenben negyvenezer áldozata volt a légitámadásnak. [Rózsa, 1971. 107.] A katonai üzemben is megtudták a fronthíreket: például, 1945. január 23-án híre ment, hogy „Bécs elesett es egész Lengyelország szabad már. Bár igaz lenne.” [Rózsa, 1971. 118.]

Buchenwaldban a politikai elítéltek földalatti szervezete beszerezte, továbbította és ellenőrizte az információt, ami által beleszólást nyert a tábor belső szervezésébe. 

Az a fogoly, aki Niederorchelben azt tanácsolta, hogy vasesztergályosnak jelentkezzem, mint később megtudtam, belga ellenálló volt, aki a „föld alatti" csatornák révén már értesült Buchenwaldról, hogy egy fiatalokból érkező transzport érkezik.

A felszabadulás után tudtam meg, hogy egyes munkatranszportok összeállításában a láger belső, foglyokból álló irányítószerveinek sok esetben nagyobb beleszólásuk volt, mint magának az SS-nek. Az egyes transszportokba való besorolást természetesen az SS-ek végezték, de a kartotékokat az irodában dolgozó foglyok kezelték. Ők pedig, bizonyos szempontok alapján kicserélték a kartotékokat. Egyes munkakommandók már a jellegüknél fogva nehezek voltak, például a kőbánya. Viszonylag könnyebb feltételeknek kellett megfelelni  mondjuk egy termelőüzemben vagy gyárban. Ha a lágervezetőség igyekezett valakit a lehetősségekhez képest megóvni, akkor elrendezte, hogy a kartotékja a megfelelő helyen szerepeljen. Távol áll tőlem azt állítani, hogy a buchenwaldi irodadolgozók a kezükben tartották volna a munkatranszportok irányítását. De ha valahol, akkor Buchenwaldban valósult meg, hogy a láger foglyokból álló vezetősége befolyást tudjon gyakorolni a munkatranszportok személyi összetételére, ami mérhetetlenül nagy jelentőségű. [Nussbaum, 1999.]

A láger foglyainak információéhsége az emberi méltóság megtartásával volt egyenlő. A külső hírek iránti fogékonyság, az élet dolgai iránti érdeklődés Rózsa Ágnesnek számára összes emberi dimenziójának megőrzését jelentette: 

Amennyire csak tehetem, lesem a híreket.

Tudom, hogy sok megbízhatatlan vagy egyenesen hazug hír. Tudom, hogy még az igaz hír is deformálódik, míg eljut hozzánk. Mégis, ha van számunkra menekülés, az csak kívülről jöhet.

De nemcsak ezért. Ők [a nácik] egész érdeklődésünket az éhségtől való állandó rettegésre akarják leszűkíteni. De én őrzöm összes emberi dimenziómat. Az emberségem megtartásához hozzátartozik a külvilág, az élet dolgai iránti érdeklődésem.

Jövőlesés ez. Mert a háború híreiből is kicseng: mifelénk már megváltozott az élet. Soha nem látott valóság közepette élsz. [Rózsa, 1971. 111.]

12.  A kisiklott idő koordinátái

Dr. Nyiszli Miklós jegyzi meg, hogy a halál órája előbb vagy utóbb minden KZ fogoly számára elérkezett. Auschwitzban sohasem az volt a kérdés, hogy az ember élni fog-e vagy meghalni, hanem inkább idő kérdése volt, hogy mikor fog meghalni. [Nyiszli, 1994. 91.] A koncentrációs táborok állandó létbizonytalanságában előbb az emberek személyiségét szüntették meg azáltal, hogy a nevük helyett nyilvántartási számmá váltak, majd - a szigorú információkorlátozás révén - időbeni tájékozódásukat is lehetetlenné tették. A foglyok, akik nem adták fel a küzdelmet, csakis úgy élhették túl az elzártságot és a létminimumot sem biztosító életkörülményeket, ha a lelki ellenállás erősítésére felhasználták akaratukat és emlékeiket, továbbá minden áron megtartották a kapcsolatot a külvilággal, beleértve a „kint” lejátszódó eseményeket és azok időbeniségét.

Egyedül Nyiszli dr. volt abban a kiváltságos helyzetben, hogy Mengele boncolóorvosaként az auschwitzi lágerben is mindvégig megtarthatta karóráját [Nyiszli, 1994. 100.] A „rendes” foglyok százezrei számára még az is teljesítmény számba ment, ha megtudhatták, milyen nap és hányadika van aznap. Néhány érdekes erdélyi példája annak, amikor - többnyire véletlenek vagy rendkívüli események folytán vagy fontos ünnepek alkalmával a lágerlakónak sikerült időben tájékozódnia.

Mint már fentebb említettük, a nagyváradi Simon Magda Auschwitzban értesült az 1944. július 20-án Hitler ellen végrehajtott merényletről. Az eseménnyel kapcsolatos eszmefuttatásában az emlékíró éppen az időbeni tájékozódás nehézségeire utal: 

Július 20. Emlékezetemben ez a nap élesen elválik a többitől: ez az egyetlen dátum, amely kiemelkedik az összemosódó napok szennyes-szürke áradatából. [...] Több dátum nincs is. Csak sötét kétségbeesés és komor hallgatás. [Simon, 1975. 71.]

Auschwitzban az időjárás egyre „hűvösebb lett, kegyetlenül fújt a hideg októberi szél, és a napi két hosszantartó, hajnali és esti Appel idején úgy éreztük, hogy a lelkünk is megfagy. Elérkezett a zsidó Engesztelési nap, az a bizonyos 1944. évi Jóm kippur, amikor Mengele elvégezte a >>leghősiesebb<< cselekedetét: egyetlen alkalommal soha annyi foglyot nem ítélt gázhalálra, mint ezen a napon. Azon a napon láttam utoljára tizenhárom éves öcsémet.”  [Nussbaum, 1997.] 1944 késő őszén, Jóm kippurkor történt.

Egyik nap Ravensbrückben, a Zählappel és a halottak elszállítása után az asszonyokat visszaterelték a barakkokba és az egyik őr közölte velük, hogy aznap nem dolgoznak, mert karácsony van. 1944. karácsonya volt. [Bernstein, 1999. 237.]

Bár semmiben sem különbözött a megszokott napoktól a nürnbergi lágerbe zárt asszonyok tudták, hogy új év van: nem külsőségekben, hanem belső érzésben különbözött a hétköznapoktól. Rózsa Ágnes írja naplójában: 

Furcsa, hogy az ünnepnek íze van, illata, ami keresztülhatol a barakk falain, s még itt is érezzük. Mai napunk semmiben sem különbözik az eddigiektől, mégis az a tudat, hogy ünnep van, vagy talán az, hogy azelőtt ünnep volt számunkra ez a nap, megkülönbözteti a hétköznapoktól. Nem külsőségeiben. Bennünk.

Tavalyi napomat élem végig, percről percre [...] Hiányotok előbb jelentkezett tudatomban, mint az, hogy hol is vagyok, és hogy a mai nappal új esztendő kezdődött számunkra itt. [Rózsa, 1971. 88.] 

Amikor a ravensbrücki lágert bezárták, a foglyokat vonatra rakták, hogy nyugatabbra és délebbre eső táborokba szállítsák őket. Ekkor az egyik asszony megkérdezte őrétől, hányadika van.

- Január tizenkilencedike - válaszolta az őrnő - ha az bármit is jelentene számodra. [Bernstein, 1999. 244.] 1945. január 19-e volt.

Egyik nap Burgau kis lágerében különös dolog történt: a helybéli parasztok megközelítették a lágert és krumplit kezdtek bedobálni a fogvatartott asszonyoknak. Talán mert - a foglyok csonttá aszott teste láttán - híre ment, hogy valóság az, amit addig csak az ellenség híresztelésének tartottak. Mindaddig dobálták a burgonyát, ameddig az SS tüzet parancsolt, és a tornyokból eldördültek az első lövések. Akkor - krumpliskosaraikat a mezőn hagyva - elszaladtak. Miután csend lett, az egyik tiszt megkérdezte a másiktól: „Miért tettek azok a buta parasztok ilyet?” „Mert húsvét van” - jött a válasz. 1945 húsvétján történt. [Bernstein, 1999. 261.]

Nyiszli Miklós jegyzi meg könyvében, hogy a koncentrációs táborban megváltozott az idő relatív múlása: „Három hónap hosszú idő. De három hónap a KZ-ben még annál is hosszabb.” [Nyiszli, 1994. 99.] Nem csoda hát, hogy az átéltek összegezéseként, lágernaplójában Rózsa Ágnes az idő - elzártság körülményei között összekuszálódott - koordinátáit próbálja helyreállítani. Nürnbergben írja 1944. december 22-én:

Két hónapja vagyunk itt. Három hónap még a tél, nyolc hónapja nem láttalak. ????? hónapig [így!] tart még a háború. Ami elmúlt, az már nem sok. Ami előttem áll még, az mérhetetlenül hosszú. [Rózsa, 1971. 73.]

Ugyanő említi meg, hogy a flossenburgi táborban az asszonyok közötti banális témájú beszélgetésekben a jövő idő használata is különleges jelentőséggel bírt, mert a felszabadulás, túlélés reményét hordozta magában: például, Ilonka azzal dicskeszik, hogy ő remekül készíti a kindlit (dióstekercset), „majd meglátod!” - teszi hozzá; Marcsa mondja, hogy a baracklekvárt „a nagy tízliteres edényemben fogom főzni...” [Rózsa, 1971. 211.] A túlélésért folytatott elkeseredett harcban még a kinti világban szokványos igeidő használata is különleges jelentéssel telítődött.

13.  Információhiány a háború végi zűrzavarban

A túlélők első számú óhaja a megmaradt családtagok felkutatása volt, akiket - leggyakrabban túlélésükre vonatkozó bármely információ híján - a szülőföldjükön reméltek viszontlátni. Az emberek hazatérése azonban igen sok nehézségbe ütközött. A hazatérés viszontagságaira emlékezések visszatérő motívuma az igazoló papírok hiánya és az emberek sorsa fölött dönteni hivatott hatóságok, az engedélyt kiállító vagy azt megtagadó hivatalnokok teljes tájékozatlansága és nagyfokú inkompetenciája. Mint az alábbi példák bizonyítják a hozzánemértés egyaránt jellemezte az amerikai és az orosz hatósági embereket (lásd dr. Herzeg Emil és József Dávid nyilatkozatát).

A besztercei származású dr. Herczeg Emilt és édesapját, dr. Herczeg Imrét az amerikaiak szabadították fel Gunskirchenben. Miután valamennyire felépültek, 1945. szeptember elején folyamodtak a hatóságokhoz hazatérési kérelmükkel. Igazoló papírokat sikerült szerezniük, de a hazatérési helyüket az amerikaiak sehogy sem tudták megérteni. 

Először a welsi[46] polgármesteri hivatalhoz fordultunk - írja önéletrajzi kötetében dr. Herczeg Emil.- Ott kiállítottak egy igazolványt, amibe beírták, hogy deportálva voltunk. Az igazolványban az általunk bemondott személyi adatokat tüntették fel. Bemondhattunk volna bármilyen más adatot is, hiszen semmilyen iratunk nem volt, nem tudtuk igazolni magunkat.

Ami hazautazásunkat illeti, az amerikai katonai hatóságokhoz utasítottak. Welsben eljutottam egy őrnagyhoz, aki nem érezte magát kompetensnek. Nem értette, hogy ha Magyarországról kerültem a lágerbe, miért Romániába akarok visszamenni. Ezért kihallgatást kért a linzi városparancsnoktól. [...]

[Linz parancsnoka] egy kaliforniai [tábornok] volt, állítólag történész.

Két lábát az íróasztalon pihentetve türelmesen végighallgatott. Válaszában elmondta, elég zagyva és érthetetlen históriát adok elő. A hely, ahonnan elvitte, Magyarország volt, ma Románia - lényegében mindegy. Mindketten a szövetségesek ellen harcoltak, a hitleri Németország oldalán, szóval jogilag hadifogolynak számítunk.

Ezzel nem értettem egyet, és felháborodva mondtam, hogy deportálva voltam, mivel harcoltam volna a szövetségesek ellen, egy ásóval? Ebből a rövid beszélgetésből nyilvánvaló volt, hogy a generális úrnak sejtelme sem volt arról, hogy Magyarország és Románia létezik, de arról sem volt különösebb fogalma, hogy mit jelent a deportálás. [Herczeg, 1996. 77-78.]

Végül, Herczegék magukat beregszászi magyaroknak kiadva helyet kaptak egy a cseh hazatérőket szállító harmadosztályú vagonban, amivel átjutottak a Duna tulsó oldalára, ami már orosz megszállási övezet volt.

A háború utáni Budapesten, 1945 szeptemberében, a vészkorszak túlélői a Keleti Pályaudvaron kifüggesztett kis cédulákból próbáltak megmaradt családtagjaik nyomára akadni:

Átböngésztem az összes „hirdetést". Ezrével voltak olyanok, akik ilyen módon próbáltak rábukkanni családjukra, ismerősükre. Ezrével voltak olyanok, akik ezen az úton jelezték, életben vannak. Ez a lázas kutatás a felragasztott cédulák között, ez a reménnyel vegyes kétségbeesés az arcokon - ez volt a háború utáni Magyarország zsidóságának igazi arca.  [Herczeg, 1996. 82.]

Olykor a hazatérés során tragikomikus jelenetek is lejátszódtak. Dr. Fekete György kolozsvári ügyvéd a munkaszolgálatban elszenvedett sok nélkülözést, száz kilométeres gyaloglást Fehéroroszországon át, beleértve a pripetyi mocsarak vidékét, ahol minden házat felgyújtottak, túlélt partizántámadást is, majd orosz fogságba esett. Onnan 1945 tavaszán szabadult. Hazafelé vezető útján téves vagy szándékosan megtévesztő eligazítás következményeit is el kellett szenvednie. Erről így emlékezik:

[...] valamilyen papírt sikerült szereznem, a szlovákiai Homonnában[47], ahol volt egy zsidó ember, aki a polgármestert „játszotta". Ő adott valami papírt szlovák meg orosz nyelven, pecsét is volt rajta. Olyan személyi igazolvány-szerű volt. Nem igazoltattak csak Munkácson. Ott őrség volt, mutattam nekik a papíromat. Munkácstól Bátyuig (Batyová)[48] vonattal mentem. Ott a vonal elágazik Munkács felé. Bátyuból gyalogoltam Beregszászig[49], és ott az állomáson megkérdeztem az állomásfőnöknőtől „Est pojezd na Beregovo?" azt válaszolta „Nye tu!". Erre nekiindultam gyalog, hát alig egy óra múlva elsüvített mellettem egy kis vonat. Vagy nem tudta, vagy nem akarta megmondani, hogy van vonatközlekedés. Beregszászig jöttem gyalog... [Fekete, 1996. 1998.]

Nem mindenkinek sikerült azonban az orosz fogságból a háború végén hazatérnie. József Dávid kolozsvári kereskedőt teljes négy évig tartották vissza. Ezalatt otthoni hírekhez csak szórványosan juthatott. Erről Lőwy Dánielnek nyilatkozott:

- A négy évi fogság alatt lehetett-e bármit is tudni az itthoni helyzetről, a család sorsáról?

- Mi negyvennégyben kerültünk ki, amikor a deportálások voltak. Mindenki aggódott, hogy jaj, Istenem, mi történik, mert már kint hallottuk, hogy a németek elvitték a civil lakosságot.

- Kitől hallották ezt?

- Voltak közöttünk rakódómunkások, jól megtermett legények, akik teherkocsival jártak az állomásra, hogy bevagonírozzák az élelmet vagy építkezési anyagot. Ők tartották a kapcsolatot az ottani civilekkel: a mozdonyvezetőkkel vagy a vonatkísérőkkel. Voltak közöttünk felvidékiek, akik értették az orosz nyelvet vagy délvidékiek, akik beszéltek szerbül. Ők hozták a híreket, hogy bizony, baj van, ez és ez történt. Negyvenöt vége felé már érkezett egy-egy levél a hadifogoly táborba. Negyvenhatban én is kaptam egy levelezőlapot, aminek érdekessége, hogy csak annyi állt rajta: József Dávid, Zaporozse. Én akkor már Kalininben voltam, mégis kézbesítették. Egyik deportálást megjárt rokonom írta, hogy ne reméljem a viszontlátást a családommal, mert a szüleim, a feleségem és a gyerekem nem tértek vissza, Auschwitzban maradtak. Ezt megelőzően mások is kaptak [hasonló] levelet. [József, 1998.]

Részben az tájékozatlansággal, részben talán az antiszemita szemléletükkel magyarázható, hogy a szovjet hatóságok nem értették vagy nem akarták tudomásul venni a honvédek és a magyar zsidó munkaszolgálatosok közötti különbséget. Keretlegényeket és „muszosokat” egyazon fogolytáborba zárták be és egyforma bánásmódban részesítették őket. A négy éves fogság lejártakor a szovjet táborvezetés teljes tájékozatlansága igen nehéz helyzetbe hozta az erdélyi magyarokat. Erről ugyancsak József Dávid számolt be: 

Két év után Kalinin körzetből összegyűjtötték a hadifoglyokat, hogy most már mennek haza a magyarok és a románok is. Akkor szerencsétlen helyzet alakult ki. Mi, erdélyiek, magyar hadsereggel estünk fogságba, de Romániába kellett hazajönnünk. Ezt az oroszok nem értették. Azt tudták, hogy „magyarok [vagytok], akkor mentek a magyar csoporttal", de amikor a magyar csoport ment, „ti nem mehettek, mert ti Romániából vagytok". Ez így jó pár hónapig eltolta a hazajövetelünket. Már régen jöttek haza a magyarok Magyarországra, a románok Romániába, amikor mi se nem románok, se nem magyarok, illetve ez is az is, egy helyben vesztegeltünk, és vártuk a rendelkezést, amellyel végre hazamehetünk. Így jöttünk [haza] végül csak 1948 júliusában. [József, 1998.]

Járosi Andor evangélikus esperes zsidómentő volt, érdemeit ötven évvel halála után a Yad Vashem is elismerte. A korra jellemző szervezetlenség és kavarodás következtében, sajnálatos módon a Kolozsvárt felszabadító oroszok Járosi Andort is elhurcolták. Családja évekig nem tudott sorsáról. Az első értesítés a csodával határos módon érkezett el Kolozsvárra, amint azt Járosi Andor lánya, özv. Antal Sándorné felidézte: 

1947-ben kaptunk meg egy, az állomáson kidobott kis cédulát: „Járosi Andorral voltam, meghalt '44 karácsonyán, Magnyitogorszkban." Majd, egy évvel később, hivatalos értesítést [küldtek] a Vöröskereszttől, amelyben ugyanez állt. [Antal, 1997.] 

A háborút túlélt és szülőföldjére hazatért zsidó fiatalok újrakezdését nehezítette a hivatalos okiratok és igazolványok hiánya. Például, a kolozsvári Zsidó Gimnázium teljes irattára megsemmisült, így a háború után az érettségi bizonyítványokat is pótolni kellett. Osztálynaplók híján az osztályzatokat Király tanfelügyelő és Wiesel (később Szabó) Matild tanár rekonstituálta az érettségi bizonyítványokat, amelyeket a háború utáni években még elfogadtak, de később már nem. [Rosenfeld, 1997.] 

14.  Gondolatok az információ hitelességéről és hiteléről

A háborút követő időszakban Erdélyben is gyakori volt a „szappantemetés”, ami az akkor mindenki által hitelesnek vélt, de mint később bebizonyosodott: teljes mértékben hamis hír következménye volt, hogy a megölt zsidók zsiradékából a RIF-betűjellel ellátott szappant főztek. A RIF rövidítés a gyártó cég: a Reich Industrie der Fettverwaltung betűjele volt, a közhiedelmen szerint azonban „Reine Jüdische Fett” (tiszta zsidó zsír) jelentésű lett volna. 1945-ben Kolozsváron az Irisz-telepi gettó helyén RIF-szappannal teli koporsót temettek el, gyásszertartás keretében, amelyen Alexandru Shafran bukaresti főrabbi mellett felszólaltak a Szamos-parti város köz- és kultúréletének képviselői is: Balogh Edgár közíró, Méliusz József és Jordáky Lajos írók. [Lőwy, 1998. 212.] (Ugyanakkor a bukaresti zsidó temetőben még szappan emlékművet is emeltek.) Mára bizonyított, hogy ilyen szappant sem a náci Németországban sem másutt nem főztek, a közhiedelem azonban még sok évig tartotta magát. Hogy csupán egyetlen irodalmi példára szorítkozzunk: Tőkés László, a Királyhágómelléki református egyházkerület püspöke, 1979-ben írt zsengéjében a szappanfőzés iszonyatát idézte:

Megrepednek a bőr cserepei.

Otthon maradnak a csigák,

alusznak otthon az erszényesek,

itt olvasztott zsír,

csont-szappan olvad:

mosnak a krematóriumban

                        [Tőkés László: Auschwitz]

 

A történelmi idő távlatából ma már megbízhatóan ismerjük a második világháború valóságát, a részletkérdések tisztázása azonban napjainkban is folytatódik a kutatók számára csak most, az ezredvégen hozzáferhetővé vált irattári adatok révén. Több mint fél évszázad felgyűlt adatainak és tényanyagának ismeretében sem könnyű azonban eldönteni, hogy a vészkorszak áldozatai mit tudhattak volna, és főleg, hogyan reagálhatták volna le a híreket, mit tehettek volna megmenekülésükért és - a gyakorlatilag mindenki számára elérhető hírek ismeretében - miért csak a legkevesebben próbálkoztak életüket valamilyen módon megmenteni?

Simon Magda író Auschwitzban döbbent csak rá az előzőleg újságokban olvasottak igazi értelmére: 

Én magam is tudtam [a náci gaztettekről], minden újságolvasó tudta. De egészében, teljes förtelmében, az állati kegyetlenség ilyen fokán senki nem tudhadta, el sem képzelhette, csak aki már látta. És aki már látta, az többé nem térhetett viszza az élők világába. [Simon, 1975. 74.]

Két beszédében Thomas Mann a BBC adó éterhullámain már 1941 decemberében és 1942 januárjában figyelmeztette a világ közvéleményét az orosz és lengyel zsidók tömeges elpusztítására, majd 1942. szeptember 27-én a francia és lengyelországi zsidók helyzetét ismertette. Hasonló helyzetjelentést terjesztett fel a lengyel emigráns kormány és Gerhart Riegner, aki a genfi brit és amerikai konzulátusok tudomására hozta Hitler Endlősung tervét. E bejelentésének az amerikai és brit kormányszervek nem adtak hitelt vagy talán nem akarták tudomásul venni a zsidók módszeres elpusztítását. A 2000. évben nyilvánosságra került információanyag szerint az angol titkosszolgálat 1943-tól kezdődően nemcsak lehallgatta Himmler Rómával folytatott telefonbeszélgetéseit, hanem az SS rejtjeles kódját is megfejtette. Így a brit hírszerző szolgálat tájékoztatta az angol kormányt a nácik terveiről, amelyek az európai zsidóság megsemmisitését célozták. „A dokumentumok napfényre kerülése súlyos erkölcsi problémát vet fel” - nyilatkozta Timothy Naftali, a Virginia állam beli Miller Center of Public Affairs történésze. „Bebizonyosodott, hogy az USA és Anglia kormányai mindenről tudtak, de semmit sem tettek.” [Ofry, 2000. 38.]

Auschwitz híres szökevényei, Alfred Wetzler és Rudolf Vrba (Rosenberg) eljutottak Szlovákiába, ahol 1944. április 25-én a zsidó hitközség vezetőségét tájékoztatták a gázkamrákról, sőt, emlékezetből a koncentrációs tábor alaprajzát is elkészítették. [Yahil, 1990. 638.] Az Auschwitzi jegyzőkönyv néven ismert iratcsomó a budapesti zsidó vezetés asztalára is eljutott. Sem itt, sem ott nem adtak hitelt a szemtanúk vallomásának. Amikor a kárpátaljai zsidóság kitelepítése már küszöbön állt, a magyarországi és az északerdélyi zsidóság még mindig azzal hitegette magát, hogy csak a „nem asszimilált” zsidókat fogják a társadalomból kiutasítani. A német megszállás után sem próbáltak az emberek Romániába átszökni vagy elbújni, mert nem adtak hitelt a titkos csatornákon befutó vészjósló híreknek, mert reménykedtek abban, hogy a keleti frontról visszavonuló németeknek már nem lesz ideje és emberanyaga a zsidóság összegyűjtéséhez és elhurcolásához. Elhitték, mert el akarták hinni a Dunántúlra, Kenyérmezőre való kitelepítés szándékosan terjesztett hamis jövőképét. Bíztak abban, hogy a Magyar Állam nem fogja elárulni és semmiképpen sem kiadni kiadni hűséges állampolgárait. Erdély zsidósága, a jiddis anyanyelvű máramarosiak és néhány kisebb német és román nyelvű közösség kivételével, a román fennhatóság alatt is megtartotta a magyar nyelv iránti elkötelezettségét, mindvégig megőrizte a magyar kultúra iránti szeretetét, a koncentrációs táborokban is magyar verseket szavalva, felidézve merített erőt a túléléshez. Simon Magda vallja Auschwitzban: „hiszek még a szépségben. A versekben, amelyek ide is eljöttek velem. Hozzájuk menekülök a szúként őrlő fáradtság, a lassú, sorvasztó felmorzsolódás ébren töltött óráiban.” [Simon, 1975. 101.] Így a magyar költészet megtartó erővel bírt az elhurcoltak számára. Kányádi Sándor szavait idézve: „Egyszer talán egy olyan emlékezés-antológiát is kellene s lehetne összeállítani - amíg még van kiktől -, melyben a lágerek, fogolytáborok, börtönök túlélőitől gyűjtenők csokorba a már már végső menedékül szolgáló verseket, verssorokat. A magyar költészetből táplálkozók legtöbbjében, ismereteim szerint, Ady Endre versei tartották a lelket, amíg tartották. De ki tudná összeszámlálni, hányszor ment Ady lángsírba az ő >>bélyeges seregével<<? Isten ne adja, hogy Radnóti soraiba is hasonló helyzetekben kellene kapaszkodnunk.” [Kányádi, 1988. ]

Az információ értéke és átmentésének fontossága a koncentrációs táborokban senyvedő legtöbb ember számára fokozatosan világossá volt. Rózsa Ágnes, aki nürnbergi naplóját élete kockáztatásával vezette, felfigyelt arra, hogy amíg odaérkezésükkor a legtöbb asszony kétkedve figyelte jegyzetelését, a háború végnapjaiban, felismerve az írott krónika jelentőségét, már kérték, hogy jegyezze fel mindazt, ami velük történt: 

Szinte mindenki tudja a blokkban, hogy írok, de egyetlen SS sem. Jönnek hozzám híreikkel, és látszik rajtuk: fontosnak tartják, örülnek annak, hogy írásbeli tanúbizonyság lesz életünkről. Megváltozott hát véleményük: már nem tartanak csodabogárnak, hanem a láger krónikásának. Ismeretlenek is megkeresnek híreikkel, beszámolnak arról, amit láttak, vagy átéltek, hogy ezt is megírjam. Így vált csak lehetővé, hogy hírszolgálatom ennyire kiszélesedjen. [Rózsa, 1971. 175.]

Így, ritkább esetekben, az elhurcoltak információ fogyasztóból információ termelővé váltak. A legtöbb Holocaustra vonatkozó tanúvallomás, emlékezés, emlékirat, önéletrajzi írás és képzőművészeti alkotás közvetlenül a háború utáni években született, majd közel ötvenéves szünet után a XX. század vége meghozta a háborús memoárirodalom soha nem tapasztalt fellendülését. A kis számban megmaradt túlélők nyilatkoznak, mintegy a földi létből való kilépésük előtt leírják mindazt, amit átéltek. Egyesek szándéka, hogy az emlékeiket csak a családjuk számára rögzítsék, a legtöbben azonban vállalják, hogy az adataikat közkinccsé tegyék. Ezt a célt szolgálja a Spielberg-alapítvány nagyszabású és nagy horderejű kezdeményezése, hogy a Shoah minden túlélőjének tanúvallomását videókazettán megörökítse.

15.  De a szó a szó

A Holocaustra való emlékezés nyelvi korlátait Kertész Imre elemzi A száműzött nyelv című írásában. [Kertész, 2000.] A Vészkorszak idején a nyelv a közönyösen továbbműködő társadalom tudatvilágát tükrözte, így végső soron a nyelv az ami „az auschwitzi kitaszítottságot Auschwitz után végleg megpecsételte.” A meghurcoltatás és mérhetetlen szenvedés túlélőjének vissza kell(ene) illeszkednie a külvilágban mindvégig és továbbra is érvényes nyelvbe és elfogadnia „a neki felkínált nyelvi konvenciókat, az >>áldozat<<, az >>üldözött<<, a >>túlélő<< stb. szavakat, a velük járó szerepet, tudatot, vagy lassanként ráébred[jen] tehetetlenségére, s egy napon feladja a harcot.” [Kertész, 2000.] A Vészkorszakra való emlékezés és az afferens információközlés lehetetlensége Kertész Imre szerint abból a paradoxonból fakad, hogy

Legtöbben - s lélektanilag ez nagyon is érthető - az Auschwitz előtti nyelven, az Auschwitz előtti fogalmakkal akarják rekonstruálni Auschwitzot, mint hogyha még mindig érvényes lenne a 19. századi humanista világkép, amelyet csak egyetlen történelmi pillanatra tört meg a felfoghatatlan barbárság;[...] [Kertész, 2000.]

Az Auschwitz utáni nyelvet Kertész Imre zenei műszóval atonálisnak nevezi, „ha ugyanis a tonalitást, az egységes hangnemet közmegegyezéses konvenciónak tekintjük, akkor az atonalitás e közmegegyezés, e tradíció érvénytelenségét deklarálja.” A túlélőnek nincsen igazi hazája, „ha ugyanis létezne, akkor nem volna lehetetlenség a Holocaustról írni, mert akkor a Holocaustnak volna nyelve, s a Holocaust írója beágyazná magát egy létező kultúrába.” [Kertész, 2000.]

Itt kell megemlítenünk azt a jelenséget is, hogy a deportálásból hazatért erdélyi zsidók közül sokan - meghurcolásukért és szenvedéseikért mindenek előtt a magyar kormányt és a magyar hatóságokat hibáztatva - megoroltak a magyar nyelvre. Annak ellenére, hogy a magyar kultúra szeretetében nevelkedtek és a családban mindvégig megtartották a magyar nyelvet, sírkövükre román szöveget  vésettek. Ezért találjuk gyakran jellegzetesen magyar utónevek román alakját a kolozsvári Házsongárdi temető neológ zsidó parcellájának sírkövein és a Deportáltak Templomának mártírokra emlékező tábláján: Imre helyett Emeric, Dezső helyett Desideriu, Sámuel helyett Samuila vagy Samoila, Jolán helyett Iolanda. Más esetekben az feltünő, hogy bár a szöveg román nyelvű, a nevet a magyar névrendnek megfelelően írták le, vagyis az utónév a családnevet követi. [Lőwy-Demeter-Asztalos, 1996. 170.]

A kommunikáció elvi lehetetlensége ellenére a túlélők átmentik szenvedéstörténetüket, az általuk átélt szörnyűségek krónikáját. Beteljesül hát Szőcs Géza költői képe

tájfun sátra takar majd el megőrli a testem -

ám tegze: mégis a szó CSAK FENNMARAD így is amúgy is 

AZUTÁN is

 [Szőcs Géza: De a szó a szó]

A Vészkorszak kortanúinak információja megmarad: a szenvedések túlélőinek, a szenvedés okozóinak és a passzív szemlélők emlékezései.  Emberi kötelességünk megőrizni, megtartani ezt a hatalmas adatbázist, történeti jelentőségű ismeretanyagot.

Már ismert és eddig még nem közölt adatok felsorakoztatásával, valamint más szempontok szerinti újragondolásával és átcsoportosításával mi is a Vészkorszak információs anyagának megismertetését és továbbadását szeretnénk szolgálni.

Ugrás az oldal tetejére